Szolgálat 32. (1976)
Halottaink - Szilvási Sándor plébános (Munkatársai)
Nemcsak prédikációiból tudjuk, hanem magánbeszélgetéseiből is, mennyire tele volt a szíve a másvilág igézetével. Érdekelte, izgatta, milyen lehet az a világ, amely felé a remény vonzotta. Távozása neki nyereség, veszteség nekünk. Az egész egyházközség és az egész magyarság nevében meg szeretném köszönni neki, amit hitéért és magyarságáért tett, papi élete folyamán, de főképpen tíz éves montreali működése alatt. Áldozata kegyelmi forrás valamennyiünk számára. Brúnó atya, köszönjük életed áldozatát! Éljen tovább bennünk egész közösségünk húsvéti föltámadására. Utóda S2ILVÁSI SÁNDOR plébános (1917 — 1975) A hirtelen halál nem érte készületlenül. Készülete az öröm és hálaadás volt, ami utolsó napját betöltötte. Néhány órával halála előtt így foglalta össze életét: „Messziről jött ember voltam.“ Isten messze is szíven találta. Ezen a hirtelen felismert papi hivatásán először és legjobban önmaga csodálkozott. „Zsidó gimnáziumba jártam, nagystílű társaim mellett nem akartam lemaradni. Mikor felvételemet kértem, Hanauer püspök úrnak mindezt részletesen leírtam. Azonnal válaszolt: várlak, fiam! Valóban atyai szeretettel fogadott. Amikor a szemináriumban válságba jutottam, az atyai barát szeretetével segített át. Ma úgy éreztem, ugyanazzal a szeretettel fogadott a Püspök Atya Vácott, mint Hanauer.“ Első és utolsó váci útja a szeretet és öröm jegyében folyt le. Hazafelé menet érte váratlanul a halál. A „messziről jött ember“ előnyeit: széles látókörét, világiakkal való sokrétű kapcsolatait jól kamatoztatta, Isten ügyének érdekében, és az emberek felé az üzenet közvetítésével. De csak a szabad, érett személyiségű emberekkel tudott baráti kapcsolatot tartani. Irtózott az egyoldalú beszűkültségtől, az „egy könyv“ emberétől. Viszont fogékony, nyitott készséggel, párbeszédre készen fogadott minden őszintén keresőt. Nem hitte magát mindenhez értő polihisztornak, túlzottan is tisztában volt gyenge oldalaival, ezért mindig úgy válogatta össze munkatársait, hogy kiegészítsék munkáját. Életének összefoglalásában értük is köszönetét mondott: „Mindig rendelt mellém az Isten munkatársakat, amióta csak egyházközséget bízott rám, akik kiegészítették munkámat. Nem tudok eléggé hálát adni értük.“ Ahogyan külső és belső munkatársait bekapcsolta munkájába, az volt „sikereinek“ titka. Érzékeny volt az időszerű kérdések észrevételében. Ezeket komoly szakemberek elé vitte, és feladta a leckét: gondolkozzanak rajta! Majd pár hét múlva összeült velük megvitatni meglátásaikat. Megkérdeztünk hívei közül többeket, miért szerették annyira? Gyermekek válasza: „Mert mindig örült, ha mentünk hozzá. Olyan jó volt nála, elbeszélgetett, viccelt, de olyan komoly dolgokat mondott, amit nem lehet elfelejteni." Felnőtteké: „Mindegyikünket személyválogatás nélkül szívesen fogadott. Ha nem volt idő a gyónásban, külön bemehetett hozzá bárki problémáit megbeszélni, és nagyon jól tudott segíteni. Megtanított ünnepelni. Olyan ünnepeket tudott rendezni, amelyek mély nyomot hagytak bennünk. Pestről hazalátogató rokonaink mindig megcsodálták. Az egész templom árasztotta az ünnep hangulatát.“ Mindenütt ránevelte munkatársait a tökéletes munkára, ezt el is várta tőlük. Azt szokta mondani: „A templomdíszítő egy órán át prédikál, a kántor félórát, én negyedórát prédikálok és csak az értelemnek, míg ők a szívhez tudnak szólni.“ Utolsó olvasmánya, a Szolgálat 25. számában Lukács László tanulmánya segíthette, hogy halálra készültében a hála volt az uralkodó. Magára ismerhetett benne: „Egész életünk vajúdás, hogy önmagunkat megszüljük. Egész életünk haldoklás, hogy Te megszülethess bennünk., . . . Csak hála van bennünk, Atyánk, hogy elfogadtál a magadénak.“ Munkatársai 7 97
