Szolgálat 32. (1976)
Tanulmányok - Csőgl János: Az öröm dicsérete
mindezekben a végtelen Szeretet, és hogy odaadását, akár munkáról, akár gyöngédségről, akár megértésről vagy önfeláldozásról van szó, az fogadja el, aki szívének-lelkének egyedül elég. Akiben a Szentlélek az úr, az túljutott örömön és fájdalmon, annak számára tulajdonképpen már nem kérdés a tiltott és megengedett öröm. Nem mintha nem erezné már a kellemest és a szenvedést, nem mintha számára nem lenne már törvény, mégis túljutott ezeken, mert nem élvezetekre gondol sóvárogva, nem is kínoktól rettegve él, hanem minden vágya azt keresi, akit igazán szeret. Akit pedig hatalmába kerített valami nagy-nagy szeretet, az örvendezik minden ajándékon, amit a szeretett Valakitől kapott, örül minden érintésének, szavának, ha fáj is, ha kemény is, és ugyanolyan szívesen szenved érte, mint örvendezik közelségén. A csak a legmélyebb szerelemhez és az anyai érzéshez hasonlítható, de azoknál is teljesebb istenszeretet természetfeletti ösztönösséggel ruház fel. Aki Istennek adta életét, rendszerint minden problémázás nélkül tudja, mivel szerez örömöt Neki: ha hálás szívvel élvez, vagy ha lemond, ha felszabadultan elengedi, vagy ha keményen fegyelmezi magát, ha tobzódik a derűben, vagy ha vezekel magáért és másokért. A lelki béke a helyünkön levés öröme. Aki él, addig van a helyén, amíg meg nem áll, hanem folyton előre megy. A Szentlélek békéje nem lehet a megállapodottság csendes élvezése. Annál inkább nem, mert a szent ösz- tönösség mellett hatékony erő valamennyiünkben az ádámi, önistenítő tendencia, amely minden életkorban másképp támad, és amely minden öröm és béke gyilkosa. A Szentlélek öröme és békéje önmagunkkal való harcban érik, csak fokozatosan bontakozik ki, csupán életünk végére válik teljessé. Egyébként sem szeretet az, amely nem akar ma többet adni, mint adott tegnap. A szeretet sosem mondja, hogy elég, és sohasem áll meg, hogy csak magának élvezzen, akár lelki örömöket. A Szentlélek békéje szükségképpen az állandó útonlevés gyönyörűsége. Megyünk az egyedül elég Valaki felé, akit még nem látunk, de akinek jelenlétét a hitben egyre inkább megtapasztaljuk, és akit egyszer majd közvetlenül átölelhetünk, egyetlen, örök-most, „megáll az idő“ boldogságban. Zarándokút az élet, belső alakulás, hogy felnőjünk az örök Szeretethez. Ezen az úton nem önmagunkra kell figyelnünk, nem saját tökéletesedésünkre, érdemeinkre vagy kudarcainkra, hanem a találkozásokra. A keresztény szent nem önmagát faragó szobrászhoz hasonlít, nem is jót, rosszat feljegyző könyvelőhöz, hanem az önmagát feledő szerelmeshez vagy a gyermekéért mindenét odaadó anyához. Egyetlen célja egészen elfogadni Istenét, bármiképp jön felé, és egészen odaadni önmagát, bármiképp kívánja őt a Szeretet. Ez az az életforma, amelyben az ember nem keresi önmagát, sem a maga örömét, mégis megtalálja Isten álmodta önmagát is, a legigazibb örömöt is, és végkifejletként megérik magának Istennek a boldogságára. 8
