Szolgálat 32. (1976)

Könyvszemle - Hans Küng: Christ sein (Szabó F.)

A legrangosabb teológusok mondták el véleményüket, legtöbben kiemelve Küng könyvének pozitívumait is, de főleg kifogásolva módszerét, túlzottan kritikus, a katolikus tradíciót megvető magatartását, ill. a könyvnek a katolikus tanítással össze nem egyeztethető tételeit. Hans Urs von Balthasar kezdeményezésére tizenegy neves teológus sorra vette a Christ sein fontosabb témaköreit, és szakszerűen elemezte, bírálta Küng módszerét, krisztológiai, egyháztani stb. tételeit. (Diskussion über Hans Küngs .Christ sein', Grünewald, Mainz 1976, 144 o.)

Lehetetlen ebben a recenzióban részletesen ismertetnünk magát a könyvet. (Ajánljuk olvasóinknak a Mérleg 1975/3 sz.-ban megjelent ismertetést.) Most csupán, az említett „Diskussion“ és más kritikák alapján, a legfőbb nehézségeket jelöljük meg.

Tudjuk, hogy Küngnek már számos nehézsége volt a Tanítóhivatallal; a Hittani Kongregáció 1975. febr. 20-i nyilatkozata is kifogást emelt az Egyházról és a pápai csalatkozhatatlanságról vallott nézetei ellen. A Christ sein csak radikalizálja Küng korábbi tételeit; a könyv jellegének megfelelően népszerűbb nyelven, mint előző műveiben. A szerző szerint a könyv bevezetés akar lenni, nemcsak a keresztény tanításba, hanem a keresztény létbe, cselekvésbe, életbe (13). Bevezetés, nem pedig a keresztény élet summája (14).

Ha Küng valóban az itt megjelölt célkitűzéshez igazodott volna módszerében és tételeiben, sokkal kevesebb kritikát kapott volna a szakteológusoktól. Valójában azonban mégis csak a keresztény hit summáját adja: ez kizárólagosságából világos. Vagyis nemcsak azért nem beszél bizonyos hittételekről ill. a keresztény hit lényegéhez tartozó szempontokról, mivel „pogányoknak“, kezdőknek ír, hanem kijelenti: ezek a tételek (pl. az ember megistenülése a kegyelem által) már semmit sem mondanak a mai embernek. De ha csak azt mutatjuk be a kereszténységből, ami a mai embernek „plauzibilis“, akkor nem hamisítjuk-e meg a csonkítással? És mi marad a lényegből? Ha azt mondjuk, hogy a kalkedoni dogma („Krisztus valóságos Isten és valóságos ember") ma már nem tartható, ha Krisztust csak Isten „Helytartójának" mutatjuk be, ha azt állítjuk, hogy praeexisztenciája hellenisztikus ill. mitikus felfogást tükröz, hogy a megtestesülés vagy a feltámadás fogalmát „mítosz- talanítanunk“ kell, hogy a Jézus gyermekségére vonatkozó elbeszélések „etiológi- kus legendák“, hogy az Egyházat nem Krisztus alapította, hanem a húsvét utáni hit hozta létre stb. — akkor egyáltalán még a kereszténységbe vezetjük be az olvasókat? Küng megtehette volna azt, hogy mellőzi a nehezebb, elvontabb teológiai kérdéseket, nyitva hagyva a kaput további reflexiók felé; ám nem ezt tette, hanem „mítosztalanító“ eljárásával kizárt lényeges szempontokat, igazságokat, a Szentírást önkényesen értelmezte, a katolikus hagyományt (nagy zsinatok tanítása, dogmatikai definíciók, egyházatyák, neves teológusok stb.) alig vette figyelembe.

Lássuk most a szakemberek legfőbb kifogásait kissé konkrétebben:

1) J. Ratzinger egyrészt Küng szubjektivizmusát bírálja: hitem alapja a Krisztusban hozzám szóló Isten, tehát a hit aktusa közvetlenül Istentől származik; még a Biblia (a könyv) sem lehet a hit alapja. Küng itt Barth radikalizmusát követi. Ugyanakkor elfogadja A. von Harnack túlzottan kritikus történeti módszerét, amikor a történeti Jézust, mindennek mértékét (Massstab) akarja„rekonstruálni“. Ratzinger itt meg nem oldott ellentétet lát Küng módszerében. Főleg a történetkritikai módszer korlátáira mutat rá. — W. Kasper, Küng tübingeni kollégája megvilágítja a Christ sein kapcsolatait Küng korábbi műveivel, és igazolja, hogy nézetei egyre inkább ra- dikalizálódtak, eltértek a katolikus ortodoxiától, jóllehet — úgy látszik — ez nem állt szándékában. Kasper szerint a könyv legvitathatóbb tétele Jézus istenfiúságára vonatkozik. (Ebben más kritikusok is megegyeznek.)

2) Mivel Küng szerint is a kereszténység lényege maga Jézus Krisztus, minden azon fordul meg, kicsoda Jézus Krisztus? Küng határozottan «az „alulról kiinduló“ krisztológiát követi, azaz Jézus emberi egzisztenciáját és küldetését veszi kiinduló pontul. De lényegében megáll a „funkciók“ vizsgálatánál, és édes-keveset mond az Isten Fia „Istennél való“ létéről, a Szentháromság második személyéről. „Ha a názá86'