Szolgálat 32. (1976)
Eszmék és események - Levelesládánkból
LEVELESLÁDÁNKBÓL (P. Törnek Vince írja gyémántmiséjéről:) Kértem a házfőnök atyát, hogy a legszerényebb keretek közt rendezze meg az évfordulót. S így is történt. Jún. 25-én a szokott módon reggel 7-kor mondottam el latinul a szentmisét. Rajta jelen voltak a háziakon kívül a rokonszerzetek közül az olasz kalazancius nővérek és az itteni spanyol apácáink. Az elsők itt Olaszországban a bebörtönzött szülők gyermekeinek nevelésével foglalkoznak, az utóbbiaknak itt van a generálisi kúriájuk és egy rezidenciájuk az egyetemi hallgatónők számára. A három lekció olvasása olaszul történt. Az elsőt olvasta egyik volt titkárom, aki utóbb generálisi asszisztens volt, most pedig egy spanyol kollégiumunk házfőnök-igazgatója, a másodikat egy másik volt titkárom, aki előbb teológiai tanár volt, most pedig a pápai államtitkárság tisztviselője, az evangéliumot az itteni olasz házfőnök atya, aki mondott néhány szót, és felolvasta a szokásos pápai áldást. — Ez volt a jubileum vallásos része. A profán rész szintén igen egyszerűen zajlott le. Az ünnepi ebéden csak a generálisi kúria volt jelen, a házfőnök atya pedig meghívott még két főpapot, akik közel 30 év óta jóembereim: a bíborosi kollégium dékánját, Tragliát és a szenttéavatási kongregáció titkárát, Casoria érseket. Az ebéden köszöntők nem voltak, csak a generális atya levelét olvasták fel. Amint az történni szokott, a jubileum kipattant, s megemlékezett róla a Vatikáni Rádió magyar részlege és a római magyarok lelkésze a jubileumot kővető vasárnapon. Hálám a gratulációért nagyon érthető, de érthető a hálám az Úristen iránt is főleg két kegyelemért: értékelni tudom a 60 év jótéteményeit, és él bennem a meggyőződés, hogy ha most állnék a hivatásválasztás előtt, megismételném a mostanit .. . + Lényeges feladatnak tekintem, hogy az idős papok megbecsülését kihangsúlyozzuk. A papok egységének munkálását különben azzal is előmozdítjuk, hogy a kerületben a névnapokat koncelebráciős misével ünnepeljük. A hívek ezt nagyon szeretik, s példás buzgósággal vesznek rajta részt. + Végső fokon az Egyház helyzete pszichológiailag rég nem volt ilyen kedvező, mint most. A hívek vágyakoznak az evangéliumra és áldozatkészebbek, mint a papok, ha feltételezik, hogy kapnak valamit. A kívülállók is felfigyelnek a papra, a hívőkre, minden látszólagos közömbösség ellenére is. A papokon fordul meg tehát elsősorban a helyzet. Sajnos e téren rossz tapasztalataim vannak. A hívekkel szemben nem megértők, uralkodnak rajtuk, lehordják őket, a fiatalok is sokszor, bizonyos radikalizmus folytán, ahelyett, hogy tanulnának, tanítanának és türelmesen kitartanának. Hiányzik a dialógus szelleme. + Tavaly tartottunk öregek napját, számítottam 10-12 résztvevőre és jöttek 85-en, 70 évesek és azon felüliek. Azóta már három esetem volt, hogy kórházba menés előtt a templomban kérték a szent kenetet. Egyiket a következő szerdán temettük. + Kisterületű plébániánkon az idén igen magasra „felfutott" a betegellátások száma: kb. 50 beteg nem tudott lejönni, hogy szentgyónását, szentáldozását elvégezze. Az egyik beteg idős férfinél először jártam, és már nagyon régen nem gyónt. Vonakodva akart kitérni előle, mondván, hogy nagy bűnei nincsenek, és különben is ő felhagyott az ilyesmivel, mert „olyan rosszak az emberek és ő úgy csalódott . . . * Próbáltam neki magyarázni, hogy nemcsak a bűneinkkel kell ezt kapcsolatba hozni, hanem nagyon fontos az, hogy Jézussal szerves, kegyelmi 1 kapcsolatunk legyen, mert ő új látásmódot, egy új világot nyit meg az ember előtt. A szentáldozás után tovább folytattuk a beszélgetést, és ekkor történt a nagy felismerésem. Mert egy78
