Szolgálat 32. (1976)
Tanulmányok - Csőgl János: Az öröm dicsérete
TANULMÁNYOK Csőgl János AZ ÖRÖM DICSÉRETE Egész lényünk, szinte minden porcikánk örömre szomjas. Mégsem könnyű eldöntenünk, sem elvileg és általánosságban, sem egy-egy konkrét esetben, dicsérjük és kívánjuk-e az örömöt, vagy ellenkezőleg, félve kerüljük. Mert egyrészt éltető, kiteljesítő harmat és napsugár életünkben, másfelől azonban könnyen válhat személyiségromboló erővé, öröm nélkül nincs igazi életkedv; de ha nagyon kívánjuk, ez a vágyakozás sokféle bűn forrása lehet, a birtokolt öröm pedig önteltséget, tespedést, lezártságot, hamis illúziókat, esetleg csömört szülhet. Az emberi és az istengyermeki élet egyaránt bonyolultan összetett, benne minden egyoldalúság megbosszulja magát. Félrevisz a lemondás, a vezeklés, a bajokba való beletörődés túlzott hangsúlyozása éppúgy, mint csak annak a hajtogatása, hogy „minden szabad nekem, ha nem is minden hasznos“. Embernek és kereszténynek lenni annyi, mint egyensúlyt keresni. Két szentpáli kijelentés összhangját kell megtalálnunk életünk gyakorlatában. Az egyik az Apostol átfogó programja: „Nem akarok másról tudni, csak a Megfeszítettről, még ha ez egyeseknek botrány is, másoknak meg ostobaság.“ A másik kijelentés egy ezzel ellentétesnek látszó parancs: „örüljetek, ismételten csak azt mondom, örüljetek!“ A mára beérett generáció fiatal korában egy olyan — akkor véglegesnek tűnő, de csupán kísérletnek bizonyult — életprogramot kapott, amely a disztinkciók jegyében született. Elvben emlegettük ugyan az önmegtagadó kereszthordozást, gyakorlati erkölcstanunkban mégis a megengedett és a tilos örömök megkülönböztetése volt a döntő. Méricskéltünk, és közben féltünk az örömtől éppúgy, mint a hősies önátadástól. A „szent középszert“ próbáltuk megtalálni, megkísérelve összeegyeztetni a régmúlt véresen komoly vezekléseit az újkor életvágyával és örömre szomjas lelkületűvel. Századunk első felének aszketikája gyanakodva gondolt az érzékek örömeire; szépnek, de gyakran veszélyesnek ítélte az érzelmek kielégülését; nagyra tartotta a szellemi gyönyörűségeket, bár félt az értelem gőgjétől, sőt önállóságától is; egyedül a lélek csendes vagy belül repeső örömeit dicsérte fenntartás nélkül. Hangsúlyoztuk a földi örömök hiábavalóságát, miközben igyekeztünk kimutatni, közülük melyik „megengedett“. Szintézisünk csúcspontjának számított, hogy az égi boldogság elővételezésének neveztünk három örömöt: a kötelességteljesítést, a mértékkel gyakorolt lemondást és a türelmes megelégedettséget. 5
