Szolgálat 32. (1976)

Tanulmányok - Oláh Miklós: „Szentháromság boldog szolgái“

hogy örömet reméljünk. Kortársainknak, akik nyomorban élnek, szükségük van arra, hogy megtapasztalják az örömöt és meghallják dallamát.“5

Krisztus boldogító akaratának és munkájának nem az az egyetlen nehézsége, hogy hihetetlen méretű emberi nyomorúsággal találja magát szemben, hanem a mód is, ahogy ezt a célját el akarja érni. A. Schmemann írja „Az ortodox keresztények hitéről“ szóló könyvében: „A kereszténység ... amikor bemutatta a tökéletes embert, szükségképpen felfedte a szakadékot, amely Isten és ember között állt, és megmutatta egyúttal, milyen kimondhatatlan szomorúság fakadt ebből az elidegenedésből . . . Amióta az evangéliumot az egész világon hirdetik, zátonyra kellett futnia minden kísérletnek, amely a pusztán .pogány örömök' visszaszerzésére irányult ... A kereszténység lehetetlenné tette, hogy az örömet a dolgok természetes lefolyásában lehessen megtalálni, valamiféle aratás-ünnepben, újhold-ünnepben. Mivel az öröm beteljesedése az elérhetetlen jövőbe költözött — úgy is, mint cél, úgy is, mint minden munka vége —, ez a tény az egész emberi életet .erőfeszítéssé', munkává tette."4

Nem mindenben értjük az Úr Jézus módszerét, de azt kell tapasztalnunk, hogy az élet inkább Öt igazolja. A modern ember nagyon jól tudja már, mit jelent félni, és a szorongás népbetegséggé lett. Jézus azzal kezdi örömre nevelésünket, hogy megszabadít a félelemtől. „Ne félj, te kisded nyáj! Úgy tetszett az Atyának, hogy nektek adja az országot. Ne félj, Zakariás . . . Ne félj, Mária ... Ne nyugtalankodjék szívetek és ne is szorongjon! Szomorúságotok örömre fordul, és örömötöket senki sem veszi el tőletek" CLk 12,32; 1,13.31; Jn 14,27; 16,20.22).

Meg kell szabadulnunk az emberszabású és kicsinyes látástól, a fantáziátlan magatartástól. „Néha attól félek — mondja Marty bíboros —, hogy az éleslátás és a dolgok velejére való tapintás kibúvóvá válik. A remény nem ebből táplálkozik. A mi táplálékunk más: a megfeszített és feltámadott Krisztus, akit Igéjében talál meg korunk, és akit az Eucharisztiában veszünk magunkhoz. Meghívom mindnyájukat, hogy éljük együtt a .megfeszített Reményt'.“ 7

Nem kell tagadnunk — még magunk előtt sem — esendőségünket, alázatosabbnak kell lennünk, hogy jobban tudjunk örülni. „Minden öröm, mivel minden ajándék“ — mondja a Szentatya ti. h. 34). Akinek minden természetes és minden „jár“, az képtelen a boldogságra. Gondoljunk az elkényeztetett egykékre és a jómódban felnőtt fiatalságra.

Itt Urunk megint különös, érthetetlen és sajátos útra terel minket. „Szegénység, valamilyen értéknek az elhagyása értelmében, Istenbe vetett bizalommal, Istenhez való bátorsággal. Ebből a világ előtt mindenekelőtt bizonyos meghiúsulás, bizonyos megszégyenülés következik. Valamiképp az ember szűkebbé, szegényebbé válik, talán az ostoba, a kizsákmányolt, látszólag visszamaradt s életképtelen, a látszólag kihasznált, gyönge lesz. Nem szabad a gazdagságra gondolnunk, mert ez a példa manapság inkább elfedi a

37