Szolgálat 32. (1976)
Tanulmányok - Pius-Aimone Reggio: Ne felejts el örülni!
gondolnunk, hogy Isten egészen élet, egészen igazság és egészen szeretet, maga az élet, maga a lét, a tökéletesség, a minden. „Hálát adunk neked nagy dicsőségedért“ — énekli az Egyház a szentmise Glóriájában. Mintha azt mondaná: „örülünk a te nagy dicsőségednek.“ íme, ez az öröm sohasem hiányzik azokból, akik szeretik Istent. De ennek az örömnek a tárgya még túlságosan általános. Mi azt az örömöt keressük, amelynek eredete közvetlenül Krisztus személyiségében van, a kereszténynek, az Úr tanítványának sajátos örömét. Ezt az örömöt maga az Úr adta tudtunkra. És nélkülözhetetlen dolog, hogy tudatára ébredjünk. Mindazt, amit az Úr mondott nekünk, azért mondta, hogy az ő öröme bennünk legyen, és így a mi örömünk teljes legyen. Amikor az Úr az örömre buzdít, a fő indok mindig az, hogy aki szavát befogadja és megvalósítja, annak ebből előnye származik: „örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges lesz“ (Mt 5,12). „Kérjetek, mert kaptok, hogy örömötök teljes legyen“ (Jn 16,24). Mindig — kivéve egyetlenegy alkalmat, éspedig igen emlékezetes körülmények között. Az utolsó vacsora végén történik ez, amikor az Úr már-már elválik övéitől, hogy kiszolgáltassa magát. Tehát olyan pillanatban, amikor azok, akik mindent elhagytak érte, elveszettnek érezték magukat, és vigasztalásra volt szükségük, jobban, mint valaha. És akkor az Úr hirtelen arra szólítja föl őket, hogy örvendezzenek, — de ezúttal már nem a jutalom gondolatának, hanem az ő örömének. És Jézus nyomatékosan hangoztatja, hogy ez részükről a szeretet bizonysága: „Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek“ (Jn 14,28). Azt várta tőlük, amit mindnyájan elvárunk barátunktól: hogy magáévá tegye a mi örömünket. Mert ez a barátság törvénye. Ez tehát a keresztény ember sajátos öröme, az Úr tanítványaként élvezett öröme: teljes bizonyossággal tudja, hogy az Úr ma és mindörökre a dicsőség állapotában „ül az Istennek jobbja felől“ (Mk 16,19), és teljhatalommal irányítja a világ sorsát. Ennek minden másnál jobban kell örülnünk; jobban, mint Isten ajándékainak. Ez a sajátos öröm nagyon nagy dolog. Nemcsak hogy nem természetes aktusa az embernek, de a puszta hit sem elég hozzá. Ezt az örömöt csak azokban figyelhetjük meg, akinek az élete Krisztus (vö. Fii 1,21). Olyan lel- kületet tételez föl, amely sohasem fárad bele, hogy az Úr arcát szemlélje, — és ehhez nagy szeretet kell. Észre sem vesszük és odajutunk, hogy csak saját magunkra gondolunk, apró gondjainkra, kudarcainkra, és mindig jobban eltávolodunk az Úr szavától. Pedig az mindig igaz marad: „Ha szeretnétek engem, örülnétek ..." „Meg fogom mutatni neki, mi mindent kell szenvednie az én nevemért“ — mondta Szent Pálról az Úr (Csel 9,16). És ez nem volt légből kapott jövendölés. Elég elolvasni a második korintusi levél 11. fejezetét, hogy meggyőződjünk róla. ö az embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik mindenütt nehézségekbe bonyolódnak. Környezete mondhatni szisztematikusan 30
