Szolgálat 32. (1976)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A szomorúság dicsérete
V Az örömbe szervesen beolvadó, az öröm „anyagát“ képező szomorúság azonban megint csak nem azonos azzal a szomorúsággal, amit a hit éghajlatán kívül terem meg a szeretett értékektől való megfosztottság keserve. Előfordul, hogy valaki tudatosan, személyisége egész latba vetésével elutasítja magától a helyzetét. Ha valaki megkérdezné az ilyen „elhatározot- tan szomorú“ embert: „azt hiszed, jogos a haragod?“, azt felelné, amit Jónás felelt az Istennek: „Igen, jogosan haragszom, egészen a halálig“ (Jón 4,9). A felelet jól mutatja ennek az eltökélt szomorúságnak a belső szerkezetét: a személy elfogadja affektiv élményét mint indokoltat, és végleges állás- foglalássá teszi. Előfordul azonban az is, hogy a szomorúság megmarad az érzelmi síkon. Érezzük, hogy ösztönös hajlamaink kielégületlenül maradtak, anélkül, hogy végleges állásfoglalással magunkévá tennénk a helyzetünket elutasító spontán indulatot. A két állapot között nincs éles határvonal. Megeshetik, hogy az első érzelmi reakció teljes és végleges elutasításnak tűnik, de lassanként kibontakoznak más, kezdetben figyelembe nem vett szempontok, és a részleges elutasítás lassanként beilleszkedik egy alapjában véve pozitív állásfoglalás keretei közé. így értjük meg, hogy Isten nem ítéli el Jób lázongását (Jób 42,7-8): a szavak kemények, de az élmény még beolvasztható az Isten feltétel nélkül való imádásába, azáltal, hogy a balsorstól sújtott ember megérti: a bajt nem önmagában kell tekintenie, hanem egy a mindenható és végtelenül szerető Atya alakja által meghatározott világképbe kell beillesztenie. Itt azonban egy fontos megállapítást kell tennünk. A szomorúság élménye nemcsak alkalmas arra, hogy az értékelő személy vagy abszolutizálja, vagy egy általánosabb értékcsoportba beillesztve relativizálja, hanem egyenesen megköveteli, hogy álláspontot foglaljunk el vele szemben. A szomorúság kihívás, ultimátum, amire felelnem kell. Vagy elfogadom a szomorúságot, véglegesen és tudatosan, vagy sem. Vagy értelmetlennek ítélem az életemet a jelen körülmények között, vagy felismerem és elismerem azt az értelmet, amit a hitem tulajdonít neki. E nélkül a kihívás nélkül a hitem nem juthatna el arra a mindenre kiterjedő és mindent éltető érettségre, amihez a kihívásra való felelettel ér. A Szentírás szerint maga az Úr Jézus „a szenvedésből engedelmességet tanult“ (Zsid 5,8). Az Istenember természetesen földi életének első pillanatától kezdve tökéletesen elfogadta és élte az Atya akaratát. Mégis hozzátartozik a megtestesülés rendjéhez, hogy Jézus belső élete az emberi lélektan törvényei szerint bontakozott ki. Krisztus „növekedett“, úgy, ahogy állásfoglalásai a Gondviselés által eleve elrendelt ingerek, „kihívások“ során lehetővé váltak. Amikor a haláltusa rettentő kínjai marcangolták az üdvözítőt, ezt a „szomorúságot" a „legyen meg a Te akaratod" élménnyel 14
