Szolgálat 32. (1976)
Halottaink - Thun Dezső és Thun Albin (Thun M. Klementina)
szenvedett. Azonnal a közeli kórházba vitték, de minden erőfeszítés ellenére — agyműtétet is beleértve — aznap este meghalt anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna. Hirtelen halála valahogy jellemző rá; talán sohasem volt beteg, senkinek terhére nem volt, és mindig félt attól a naptól, amikor esetleg mások segítségére szorul. Temetésén 30 pap koncelebrált, köztük egy domonkos püspök is. 14 évig tevékenykedett a támingi missziós központban, öt évig a szomszédos missziókban, 16 évig Dalatban. Egyre hosszabb időt töltött imában, egyre hosszabb napokat munkában, és minderről keveset beszélt. Olyan keveset, hogy nagyon változatos, eredményekben gazdag élete végén még azok is, akik azt hitték, hogy ismerik, nehezen tudják összegezni élete eseményeit. Talán Quoist szavaival tehetnénk ezt meg, mint rendtársa a temetési homíliában: „A nagy bérház lábainál eltemetett névtelen téglára gondoltam, Uram. Senki sem látja, miképp vállalja a sorsát — és a többiek is őrá támaszkodnak. Mit számít az, Uram, hogy az alapfalban vagy a ház homlokzatán van-e a helyem, Ha hűséggel állok posztomon a Te magasztos Építményedben?“ Kráhl József SJ THUN DEZSŐ PIUS OSM, DUNASZEG ÉS THUN ALBIN OFM, NEW YORK Thun Dezső, Dunaszeg plébánosa, hosszú, türelmesen viselt betegség után 1976. febr. 27-én az örök hazába költözött. 1914. máj. 5-én született Ózdon. Iskoláit ott és Egerben végezte. 16 éves korában lépett a szervita rendbe, ahol pappá szentelték. (Hatan voltunk testvérek, ebből öten lettünk szerzetesek.) Ezüstmiséjét 1962-ben már mint plébános végezte. Papi működésében meleg közvetlenséggel férkőzött felejthetetlenül hívei szívébe. Mint jó pásztor kereste föl híveit a munkahelyen, a családban. Mindenki barátjaként szerette. Plébániáján állandóan kis villany égett, jelezve, hogy minden pillanatban fogad. Maga varrta a templomi zászlót, a ministránsruhákat. Maga építette újjá a plébániát Püskin. Dolgozott a végkimerülésig. „Áldozattá lettem a lelketekért“ — volt az elsőmisés mottója, amit életével váltott valóra. Rendi testvére írja: „Nagy betegségének utolsó heteiben meglátogattam, és beszélgetésünk folyamán könnyezve mondotta: Judod, én is gyarló ember voltam, sokat hibáztam és vétkeztem is, de tudatosan, vagyis azzal a lelkülettel, hogy most tudom: Istent bántom meg és mégis megteszem, soha Öt meg nem bántottam.' “ Sokan látogatták betegágyán. Ilyenkor megfeledkezett saját fájdalmáról — bár ápolóinak gyakran mondta: ilyen kínokat csak Jézus iránti szeretetből lehet elviselni —, és csak a vendég ügye érdekelte. Többször összeesett, de magához térve újra vidám volt. Kedélyét mindvégig megőrizte. Senkire nem neheztelt. Temetését Pálos Iván esztergomi segédpüspök végezte. 72 karinges pap vonult ima- és énekszóval sírjához. A falvakból autóbuszokon jöttek hívei. Az embernek az volt az érzése, hogy mindenkinek személyes kapcsolata volt vele. Sírjához eljárnak hívei, és azt állítják, a plébános bácsi „még mindig segít“. Én is ezt állítom. Ugyanez év jún. 10-én halt meg New Yorkban pap bátyám, Albin. 42 évet töltött Magyarországon, Kínában és az Egyesült Államokban az Úr szolgálatában, 1910-ben született, 1926-ban belépett a ferencesekhez, 1933-ban szentelték pappá. 1936-ban Kínába került mint misszionárius. Három templomot épített és négy missziós állomást hozott létre ott. 1951-től Amerikában folytatta papi tevékenységét. 1958—64-ig a magyar ferences kusztódia vezetője volt, és létrehozta DeWitt lelkigyakorlatos házat. Többfelé tartott missziót a magyar plébániákon. 1967-től hat évig a fiinti Szent József magyar plébánia, majd további két évig a két egyesített szomszéd plébánia lelkipásztora volt. A nővér, aki ott 16 hónapig működött vele együtt, halála után megragadó levélben emlékezett meg róla. Krisztushoz hasonló embernek nevezte, aki „sohasem kímélte magát a munkában Istenért és Isten népéért.“ „Isten nagy 102
