Szolgálat 32. (1976)
Halottaink - Gyarmati István plébános (Egy híve) - Fr. Herhold Árpád SJ (Kráhl J.)
GYARMATI ISTVÁN szentistvántelepi plébános (1914 — 1976) Lábon hordta megfázásból eredő betegségét, és mire ágyba került, már késő volt. Mentők szállították kórházba, de már eszméletlen állapotban, és tüdőembólia okozta halálát. Apr. 8-án temették Székesfehérvárott. Kilenc évig volt utolsó állomáshelyén, s ez idő alatt bőven volt alkalmam találkozni vele és megismerni — bár a mi ismerésünk mindig kérdéses marad, mivel „homályban látunk és töredékesen“. Milyennek tapasztaltam? Keménykötésű, akaratos, rámenős — jó irányban! — ember volt. Dinamikus. Végtelenül jó, nyílt szívű. Tudott azonban zárt is lenni, ha úgy látta jónak. Mindig mindenkit szeretettel fogadott. Szívén viselte a reá bízottak sorsát, üdvösségét, de éppen úgy aggódott az egész Egyház sorsáért is. Figyelemmel kísérte a világegyház eseményeit, és minden fontos, hasznos tudnivalót beépített szentbeszédeibe, hogy hívei is tájékozottabbak, ismeretben gazdagabbak, képzettebbek legyenek. A magam részéről mindezek mellett még azért szerettem vele találkozni, mert igazi „dialóguspartner“ volt, aki nemcsak türelemmel hallgatta meg az embert, hanem sok mindent asszimilált életébe, tanításába. Olyan pap volt, aki bátorságra nevelte a visszahúzódót, hogy merjen közeledni, merjen nyilatkozni, merje kimondani, amit gondol, érez és lát. Amivel nem értett egyet, azt menet közben megmondta, de magyarázattal megokolta. Halála előtt két nappal még beszéltem vele. Tanítását én így jellemezném: „haladó konzervatív". Bátor, szókimondó volt, a görbére nem mondta, hogy egyenes, a bűnre, hogy nem bűn, a betegségre, hogy természetes. Nevén szokta nevezni a dolgokat, mint a jó orvos, akinek biztos a diagnosztikája. Ö már bevégezte a nagy munkát. Imádkozunk érte, hogy az Úr minél előbb magához vegye lelkét, és azután ő járjon közben értünk az Atyánál, hogy mi is hazaérjünk egykor. Amen. Egy híve Fr. HERHOLD ÁRPÁD SJ (1902— 1976) Hirtelen halálával példás szerzetest és igen dolgos testvért veszítettünk. A Társaságban töltött majd ötven évből 44-ig a missziókban működött: mély lelkiéletével és fáradhatatlan tevékenységével nagyon megközelítette a jezsuita testvérideált. Budapesten született szerény munkáscsaládból. Szülei korai halála után a kissé szigorú nagymama nevelte. Árpád néha megtréfálta, s amikor a szigorúság nem volt ínyére, megszökött hazulról. Jó eszű gyerek volt, de anyagiak hiányában nem tanulhatott tovább. Szívesen ment mechanikusnak, s esténként technikus iskolába járt. Érdeklődése más ismeretekre is kiterjedt. Olvasással gazdagította tudását. Később, mint testvér és misszionárius, sikerrel alkalmazkodott különböző országok környezetéhez, több nyelvet elsajátított, leginkább önképzéssel, alig számottevő segítséggel. Németül már otthon az iskolában megtanult, elég folyékonyan beszélte a franciát és angolt, és jó volt a kínaiban. 23 éves koráig vasmunkásként dolgozott. Ekkor határozta el, hogy szerzetes lesz. A domonkosok templomába járt, ezért náluk jelentkezett, de onnan tovább küldték a jezsuitákhoz, akikről addig még nem is hallott. Sohasem tudták meg, mit vesztettek vele ... A noviciátust nagy odaadással végezte, és később sem adott fel semmit abból, amit ott tanult és gyakorolt. Halála napjáig rendszeresen reggel 4 órakor felkelt, egy órás elmélkedés után szentmisére ment, a napi két lelkiismeretvizsgálat idejét a kápolnában töltötte, minden szombaton gyónt, és havonként megtartotta a rekollekciós napot.( önmagához szigorú volt: áldozatait csak kevesen ismerték. Sokoldalú ügyessége révén különböző munkákat végzett nagy hozzáértéssel. Volt mechanikus, sofőr, betegápoló. A missziós munka föllelkesítette, és jelentkezett 100
