Szolgálat 31. (1976)
Egy emberségesebb világért (Taizéi fiatalok leveleiből)
Hogy lehetnénk bizalommal valaki iránt, hogy kerülhetnénk kapcsolatba vele, ha csupán átutazó vendég, a gyökerei másutt vannak? Csak kevésnek van bátorsága végleg letelepedni Afrikában. Nem mint úr az európai városrészben, hanem az egyszerű lakónegyedekben. Pedig ez az egyedüli eszköze annak, hogy az embereket megismerjék, és azok befogadják őket. Lehetetlen az igazi közösség, míg nem jövünk tisztába azzal, hogy egy födél alatt lakunk, és a házat egyik felől fenyegető tűz azokat sem fogja megkímélni, akik a másik oldalon laknak. Európának nem szabadna ártatlanul a kezét mosni Afrikát illetőleg. Bármilyen gátakat emeljenek is, az ott adódó problémák előbb vagy utóbb ide is ki fognak hatni, és megfordítva. Együtt kell küzdenünk, hiszen már bizonyos értelemben együtt is élünk. A történelemmel csak közösen tudunk megbirkózni, ha egyénileg nem is vesszük észre. (Joseph Zairéből) + Valamivel Santa Cecílián (Guadalajara, Mexikó) kívül néhány óriási öreg fa áll, a Camichines. Miután késő délután a város sok lakosával együtt az utcán szabadtéri szentmisét tartottunk, gyertyával a kezünkben átvonultunk az egész negyeden és utána ki a Camichines-hez. Hallgattunk. Erős szél fújt, így mindig újból meg kellett gyújtanunk a gyertyánkat a másikéról. Mikor odaértünk, körbe ültünk egy nagy tábortüzet, és énekeltünk. Az Exodus eleven képe volt. A nép, az elnyomott nép, amely kivonul lakóhelyéről, helyzetéből. Az egyedüli, ami megmarad nekik, az Istenbe vetett remény. Isten szabadulást ígért nekik. Mindegyiknek ott a kezében a reménynek ez a kicsi fénye. De az út hosszú, a fény mindegyre kialszik. Az ember elveszíti bátorságát. Ha nem lenne ott az egész nép, egyik a másik oldalán, akkor nem lenne honnét újból bátorságot meríteni, nem lenne honnét a fényt meggyújtani. Legközelebb aztán majd ő adja tovább a lángot. A hosszú út egyik állomása a Feltámadt Krisztus ünnepe. Nála mindig újra meggyújthatják lángocskáikat, ünnepelhetnek, és még tisztábban látják útjuk irányát. így a Feltámadottban megtalálják önmagukat, és ő megtalálja magát bennük. „No basta rezar. Hacen falta muchas cosas para lograr la paz. — Nem elég imádkozni. Sok minden hiányzik, hogy elérjük a békét.“ Ez annak a dalnak a refrénje, amit ott a tűznél énekeltünk először, és utána mintegy az ifjúsági zsinat éneke lett. Santa Cecilia a maga súlyos kérdéseivel és embertelen szegénységével valamennyiünk számára világossá tette, hogy nem rekedhetünk meg az imánál, hanem a cselekvés konkrét formáihoz kell eltalálnunk, kinek-kinek a maga helyzetében. A tűz, amelyet körülálltunk, megint csak világossá tette előttünk, mennyire szükségünk van a melegére, mennyire kell az ima Krisztussal és Krisztushoz. Számomra nagyon jelentős volt ez a kivonulás és a tűz körül alkotott körünk, mert megéreztem, hogyan képviselnek átélt jelek és jelképek egész helyzeteket, és így talán képesek leszünk mindezt nálunk is keresztülvinni. A mexikói beszámolók után Tübingenből jött csoportunk mélyen átérzi tehetetlenségét. Hogy tudunk mi egyetemi hallgatók vagy tanítók az iskolában úgy élni, hogy odaadjuk magunkat a szegények valóságos megszabadításáért? Hogyan kapcsolhatnánk ezt össze a mi életünk területén a harmadik világ szegényei iránti szolidaritással és segítséggel? Egyesek már régen belekezdtek. De hogyan haladhatnánk még tovább? Kétféle meggondolás akad mindig újból az utunkba: Vannak, akik a szociális és politikai cselekvést nem tartják minden további nélkül összeegyeztethetőnek a Jézus Krisztusba vetett hittel. Félnek, hogy a politikai harc során Krisztus a rövideb- bet húzza. Mások hitet és politikát mindenestül egynek látnak. Megint másokat fojtogat egyes társaik határozott elkötelezése, és bűnösnek érzik magukat, mert azt hiszik, túl keveset tesznek. Egyik indítvány volt, hogy szakítsunk országunk életszínvonalával és fogyasztói mentalitásával. Néhányan levelezést akarnak kezdeni egy 90
