Szolgálat 31. (1976)
Egy emberségesebb világért (Taizéi fiatalok leveleiből)
szexuális visszaélések, öngyilkossági kísérletek, iskolai nehézségek, lelki hazátlan- ság és hasonlók, az sokkal többet kíván, mint szociális támogatást, a hatóságok segítségét vagy lelki gondozást, pedig hány esetben ez Is hiányzik! Gyakran az egyetlen lehetőség: hosszabb időn át velük tartani és velük érezni. Türelem, amely nagyon soká tud látható eredményekre, javulásra várni; bátorság, amely azonban nem saját magától vár mindent, hanem tudja, hogy van valaki Más, akinek a világosságában semmi sem értelmetlen, semmi sem céltalan; remény, szeretet, hit. Bővelkedő társadalmunk szenvedő részesei gyakran a fiatalok, akik nem érzik jól magukat szüleik gondolkodási és életsablonjában, de még túlságosan fiatalok ahhoz, hogy ki tudnák dolgozni saját pozitív változatukat. És a másik oldalon az öregek, akik már nem működnek közre a termelésben, és így a társadalmi élet kiveti őket magából. Meg a külföldi munkások barakkgettóikban. A svájci egyház gazdag. Sok pénze van. Funkcionáriusai és szolgái még mindig bizonyos tekintélyt élveznek. Szabadon mozoghatnak mindenütt, és bizonyos határok között nyilatkozhatnak is. Életstílusuk, lakásuk, bevételük nem különbözik az átlagos jómódú svájci polgárétól. Egyáltalában: a keresztény, a templomba járó ember viselkedés, hivatásteljesítés, politikai beállítottság, szociális tevékenység terén jóformán sohasem különbözik a közönyöstől vagy egyházellenes gondolkodásútól. Ez az egy- szintűség, ez az uniformizálás megfullasztja az igazi egyéniséget. Nem csoda, hogy nem boldogulnak az eszközökkel. Az Egyház óriási feladata, hogy azt nyújtsa a fiataloknak, amire szüleik hivatásbeli kötelességeik mellett és emberi — társadalmi — tekintetből nem voltak képesek. Használjak egy ódivatú szót? Otthont. Nálunk ezt hívják fejlődési segélynek. + Minden megy tovább, mint eddig: szakszervezeti küzdelmek, sztrájkok a „mezzo- giorno“, a déli országrészek érdekében; de a kivándorlás ellenében nem történik semmi, és a vonatok napról napra zsúfoltak kivándorlókkal. Pillanatnyilag azzal gyakorolom az elkötelezettséget, hogy „iskolát tartok“. Néhány fiatalt tanítok, akik még az elemit sem végezték el. Azt mondják ugyan: az iskola mindenkinek nyitva áll, de az analfabéták száma magas, különösen itt Calabriá- ban. Főleg a parasztok és pásztorok gyerekei között. Jól megértem magam velük, mert én is ilyen családból származom: az apám pásztor. Annál szorosabb kapcsolatban érzem magam velük, ha meggondolom, micsoda szerencsém volt, hogy legalább egy kis iskolai képzettséget szerezhettem. Egyáltalán nem az a célom, hogy lehetőleg sok fogalmat gyömöszöljek beléjük. Inkább testvériességet és szeretetet ébresztgetek mindkettőnkben, és próbálom fölvenni a küzdelmet, amely kivezetne az anyagi nélkülözésből. Még más kötelezettségeim is vannak, de ebben az esztendőben különösen ezt a célt akarom teljes erőmmel megvalósítani. + Ha Afrikáról beszélünk, nem lehet nem emlékeztetni arra, hogyan történt a gyarmatosítás és mit jelentett a gyarmati uralom. Hogyan lehet a viszonyokat újjáalkotni, kijavítva a történelem hibáit, és jelszerűen elővételezni azt a társadalmi helyzetet, amely partneri kapcsolatokra és kölcsönös cserére támaszkodik. Az ifjúságot északon és délen egyaránt meg kell ismertetni a történelemnek ezzel a revíziójával, meg kell velük értetni az emberi felelősségben való osztályrészüket. De senkit sem szabad bűntudattal megterhelni. Nem fizettethetjük meg a gyermekekkel az apák vétkeit. Ma is előfordul még, sőt jobban, mint a gyarmati korban, hogy fehér technikusok vagy tanítók jönnek Afrikába, itt kezdik meg pályafutásukat, de mihelyt nevet szereztek, rögtön és mindörökre elhagyják Afrikát. 89
