Szolgálat 31. (1976)
Georges Cottier: Van-e keresztény tanítás az erőszakról?
semmi problémát nem jelent számukra. Ez annyit jelent, hogy az erőszakról ítéletet kell mondanunk, hogy nem „index sui ipsius“, azaz nem önmagának mércéje. Ha igaz, hogy rosszasága az emberméltóság megtámadásából származik, akkor aszerint kell mérnünk, mekkora igazságtalanságot rejt magában. Harcolnunk kell az igazságtalanság ellen. Nem jogos-e néha erőszakos eszközök használata? A jogos védelem erkölcstana hagyományosan igenlőleg válaszol, amennyiben a felebarátról vagy a közjóról van szó. (Ha egyedül az egyén forog szóban, akkor hősiesen lemondhat saját védelméről.) Ami magukat az erőszakmentes eszközöket illeti, ne felejtsük el, hogy ezek az igazságtalanság elleni harc szellemi fegyverei, tehát nem a küzdelem abbahagyását jelentik. Tétlenül elfogadni az igazságtalanságot cinkosságot jelent. (Babits Mihály szép sorával: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.“ Ford.) És mikor a latin költő kárhoztatja azt a magatartást, amely az élet érdekében elveszti azt, amiért éljen, „propter vitám vivendi perdere causas“, ezzel egy alapvető meggyőződést tükröz: Az ember nagysága az abszolút értékekhez való hűségében rejlik, ezek adják az élet értelmét, ezekért esetleg a végső áldozatot is meg kell hoznia. Az emberi élet önmagában szent, de ez az élet nem szorítkozik az egyszerű biológiai életre. Ezért lesz problémánk mindig bonyolult és nehéz, és ezért nem hamis problémafölvetés, ha azt kérdezzük magunktól: meddig szabad eltűrni az erőszakot, és mikor válik jogossá erőszak alkalmazása a lényeges értékek védelmében. Az erőszakról szóló keresztény tanítás tehát még egyre mélyülhet és ebben az értelemben fejlődhet: mindinkább tudatára ébredhetünk az erőszak gyökereinek és formáinak és az ellene való küzdelem módjának. Ebben a tekintetben jellemző a háború teológiájának fejlődése. A fejlődés elve adott: a békének mint pozitív jónak elsődleges követelése, és az az ebből fakadó meggyőződés, hogy a háború — IV. Leó pápa írja így a bolgároknak — „eredetében mindig sátáni“. Igazságtalanul ismerik ma egyesek félre az elméleti tanításnak azt a hatalmas emlékművét, amelyet az igazságos háború teológiája képvisel. Elszánt gondolati erőfeszítés ez arra, hogy az igazságosság és értelem követelményeivel behatoljanak egy észellenes valóságba, hogy ellenőrzés alá kerítsék a háborús cselekedetek indítékait és jogosságát, hogy elhatárolják azokat a módszereket, amelyek megóvják a hadviselő feleket az elvakult vadságtól. Tehát tekintélyes haladást képvisel az emberiség erkölcsi tudatában. Természetesen az elméleti és jogi tudatról beszélünk itt, amelyet a valóságos viselkedés gyakran szégyenbe hoz. De az, hogy egy tanítást értelméből kiforgatva kihasználnak, mit sem bizonyít ellene. Hozzá kell tennünk — és ez döntő fontosságú —, hogy ezt a tanítást dinamikus távlatban kell felfogni. Ezért óhajtotta 1944 karácsonyán XII. Pius egy legfelsőbb tekintéllyel felruházott nemzetközi 53
