Szolgálat 31. (1976)

Sántha Máté: Hildegard Burjan, a szociális tett embere

gozhatom!" Amikor 1933-ban Innitzer bíboros került a bécsi egyházmegye élére, Hildegard sietett bemutatni neki a nővéreket, saját elöljárói hivatalát pedig letette a kezébe. Az érsek fölvetette, nem lenne-e jó maguknak a nővéreknek a köréből állítani össze új vezetőséget. Teljes készséggel fogadta a gondolatot. Annál kevésbé a nővérek. Valóságos ostromot intéztek ellene: ne hagyja el őket. Frau Doktor tanácstalan volt. Belső ösztöne azt súgta, maradjon elhatározásánál. Pünkösd előtt egy viharos ülésen a Pramergassé- ban arra kérte nővéreit, könyörögjenek a Szentlélekhez megvilágosításért. És Isten megmutatta akaratát: tíz nap múlva holtan hozták vissza ugyanebbe a szobába. így Piffl érsek kívánsága is teljesült: „végső leheletéig a nővérek élén kell maradnia, mindaddig, míg Isten maga el nem hívja onnét."

Két hónappal előbb egy sajátságos epizód történt. Együtt ültek egy este férjével. Egyszerre az asszony megszólalt: „Kérlek, tedd le egy kicsit az újságot, szeretnék valamit mondani. Azt hiszem, két hónap múlva meghalok. Azért most még nyugodtan meg akarom mondani, milyen boldog voltam veled. Köszönöm mindazt a szép esztendőt, amit egymással átéltünk, köszönöm a megértésedet és a segítségedet a munkámban.“ Azt is meghagyta neki, hogy a gyász leteltével házasodjék meg újra, és megnevezte, kit vegyen el. Mindez így is történt. Burján Sándor 1938-ban, a hitleri időkben második feleségével Brazíliába utazott, ott új létalapot teremtett a kávéültetvényeken. 1973-ban, 91 éves korában halt meg Bécsben.

Pünkösdre kirándulni mentek. De ezt kénytelenek voltak megszakítani Hildegard rosszulléte miatt. Az orvosok szerint a teljesen elgennyesedett és a belekkel összenőtt vesét ki kellett venni. Hildegard előre megmondta, hogy ez az operáció az utolsó lesz. A még otthon töltött két napot arra használta, hogy rendezze dolgait, és levelezéséből mindazt megsemmisítse, ami más emberek bizalmas közlése volt. Ö, aki egész életében olyan tartózkodó volt megnyilatkozásaiban, most az utolsó napokban nyílt és közlékeny, mint egy gyermek. „Halálom egyetlen nagy Deo gratias!" „Sok mindent rosszul csináltam életemben, de soha nem kerestem mást, mint Isten akaratát. Ezért semmitől sem félek.“ Boldogan állapította meg: életében néha arra gondolt, milyennek látszik majd minden a halál órájában? nem csalóka látszatnak tűnik-e mindaz, amiben hitt? „De most látom, hogy minden igaz, minden valóság!“ Személyes tárgyait, megtakarított háztartási pénzét elosztogatta munkatársnőinek. „Évekig takarékoskodtam, hogy mindenkinek egy kis örömet tudjak szerezni, ha meghalok. Sok örömet szeretnék szerezni! Gondolkozzunk csak, mit adhatnék még oda?“ Külön borítékokat készített az orvos és ápolónő számára, ha férje izgalmában megfeledkeznék róla.

Az operáció szépen sikerült. De rövidesen komplikációk léptek föl. Jún. 11-én így ujjongott: „Szentháromság vasárnapja! Micsoda csodaszép nap meghalni! És milyen szép lesz: megpihenni Istennél!“ Azután betegsége hetéről így nyilatkozott: „Milyen zavartalanul szép nyolc nap volt ez!"

103