Szolgálat 31. (1976)

Sántha Máté: Hildegard Burjan, a szociális tett embere

ötletességgel. Persze állandóan koldulnia kellett — kedvesen „Franciscus- utaknak“ hívta ezeket az útjait —, de szívesen adtak neki, mert tudták: jól forgatja, amit kap. Egyik elve volt, hogy a lehető legkisebb adminisztrációval dolgozzék: az adományok lehetőleg teljes értékükben jussanak el a kijelölt célba. Évekig jótékony célú összejöveteleket rendezett. Később lottójátékokat. Minden vállalkozását a legapróbb részletekbe menő körültekintés és a legszigorúbban becsületes elszámolás jellemezte. A kalksburgi ház átvételekor nem akarták elhinni neki, hogy nem jogi doktorátusa van.

„Gyermekei“ és gondjai szaporodásával sem hanyagolta el saját családját. Estéi változatlanul hazatérő uráé voltak. Sok töprengést okozott neki, hogyan lehet ő, a feleség és anya, a magasabb osztályokhoz tartozó és ennek megfelelő társadalmi kötelezettségeknek alávetett asszony egy evangéliumi tanácsokat követő közösség vezetője? Ez azonban csak az ő lelkiismeretét foglalkoztatta, az illetékeseknek és érdekelteknek semmi gondot nem okozott. Mindnyájan látták teljes függetlenségét az anyagiaktól, aminek egyszer férjével kocsiba ülve ezekkel a szavakkal adott kifejezést: „Ugye mindazt, amink van, Istentől kölcsönbe kapottnak tekintjük?" Utolsó betegségében Dollfuss kancellár Rómából, a Szentatyától remek olvasót hozott neki. Nagy örömmel csavargatta ujjai köré, de nem mulasztotta el figyelmeztetni környezetét: ne ezzel temessék el, arra egyszerűbb is jó lesz; ezt inkább tartsák meg!

Naponta eíimádkozta Szűz Mária kis zsolozsmáját, ha másképp nem, a villamoson. Szívesen olvasta szentek vagy szentéletű kortársak életét. Assisi Sz. Ferenc, Sienai Sz. Katalin, Avilai Teréz, Páli Vince voltak a kedves szentjei. P. Eymard eucharisztikus lelkülete elbűvölte. Ügyeiben gyermeki kedvességgel folyamodott szentjei pártfogásáért. Kitűnő emlékezete volt, szeretett idézeteket és az iskolában tanult verseket mondogatni. Nagyon szerette a természetet. Nagyszerű útimarsall volt, rövid idő alatt is a lehető legtöbbet merített egy ország kultúrájából és művészetéből. Különösen szívesen látogatott kegyhelyeket. Utoljára halála előtt öt héttel járta végig a római bazilikákat gyalogosan, lihegve, izzadságban fürödve.

Kérlelhetetlen becsületérzésével és lelkiismeretességével szellemesség, vidám kedély párosult. Ragyogó örömmel tudott ünnepelni, kislányával játszani, egy összejövetelt élvezni, vagy akár egy felfújható gumimalacnak örülni. És boldog volt főleg, ha adhatott. Karácsony előtt már jókor összeállította a nővérek és munkatársak listáját, mindegyiknek maga választotta ki gondosan az ajándékot, szépen becsomagolta és sajátkezű üdvözletét írt hozzá. Olyan volt a dolgozószobája ezekben a napokban, mint egy raktár.

Politikai éleslátására jellemző, hogy a hitlerizmus veszélyét már akkor észrevette, amikor ezt Ausztriában még kevesen látták. Aggasztani kezdte a közösséggel kapcsolatban „nem-árja“ volta. De Piffl érsek hallani sem akart visszavonulásáról. „Köszönöm Istennek, hogy ezzel az asszonnyal dol102