Szolgálat 30. (1976)
Az egyház szava - VI. Pál pápa beszéde az élelmezési világkonferencia résztvevőihez
foglalja az egész embert és minden embert. A magunk részéről soha meg nem szűntünk buzdítani az emberiséget, hogy ezt törekedjék elérni. 9. Ezekkel a gondolatokkal szeretnénk hozzájárulni munkátokhoz. Pásztori kötelességünk tudatából erednek, és kettős bizalom ihleti őket: bizalom Istenben, aki egyetlen fiát sem hanyagolja el, és bizalom az emberben, aki az ő képmására van teremtve, és az értelem és jóság csodáinak megvalósítására képes. Az Úr a kiéhezett tömeg láttán nem szorítkozott puszta részvétnyilvánításra, hanem parancsot adott tanítványainak: „Adjatok nekik enni!“ (Mt 14,16). Hatalmával segítségére sietett tehetetlenségüknek, — nem pedig önzésüknek. A kenyérszaporításnak ez az epizódja tehát sokféle tanulságot rejt a jelen súlyos követelményeire vonatkozólag. De ma mindenek- fölött a hatékony cselekvésre szóló felszólítást tegyünk magunkévá. Hosszú távra a cél legyen annak a lehetőségnek megteremtése, hogy minden nép a neki legmegfelelőbb módon, rendszeresen biztosíthassa megélhetését. De emellett azt sem szabad elmulasztani, hogy a javak megosztásával közvetlenül kielégítsük a sürgető szükségleteket, amelyek miatt az emberiség nagy része szenved. A munkának karöltve kell járnia a szeretettel! A termelés és elosztás ilyen új és haladó iránya erőfeszítéssel jár. Ne legyen ez csak a nélkülözéstől való félelem kényszerűsége, hanem pozitív szándék, hogy nem fecséreljük el szándékosan a javakat, amelyek mindenki hasznára valók. Az Úr, miután nagylelkűen táplálta a tömeget, az evangélium szerint azt ajánlotta tanítványainak: gyűjtsék össze a maradékokat, hogy semmi ne menjen kárba (vö. Jn 6,12). Milyen szép közgazdasági lecke, a szó legmagasabb és legteljesebb értelmében, a mi tékozlásra hajlamos korunknak! Benne rejlik annak az egész társadalomfelfogásnak elítélése, amelyben a fogyasztás öncéllá válhat, semmibe véve a szükségben élőket. Az ilyen berendezkedés végső soron azoknak is nagy kárával jár, akik haszonélvezőinek hiszik magukat, mert képtelenné válnak az ember mérhetetlenül magasabb rendeltetésének megértésére. Felhívásunkkal tehát az éleslátáshoz és egyben a szívhez is fordulunk! A természet erőforrásai mérhetetlenek, az emberi szellem uralma a rnin- denségen szinte korlátlannak látszik. Mi hiányzik hát annyiszor, hogy az egyenlőség szellemében cselekedjünk, azzal a szándékkal, hogy hozzájáruljunk minden embertestvérünk jólétéhez, — ha nem a nagylelkűség szelleme, az élénk nyugtalanság a szegények szenvedései és nyomora láttán, a mélységes meggyőződés, hogy amikor az emberi család egyik tagja súlyos nélkülözést szenved, vele szenved az egész család? Kívánjuk, hogy a szolidaritás ilyen érzéke legyen meg munkátokban és főleg döntéseitekben, és állhatatosan kérjük a világosság Atyját, adja meg nektek bőségesen ezt az érzéket. 5 65
