Szolgálat 30. (1976)

Az egyház szava - VI. Pál pápa beszéde az élelmezési világkonferencia résztvevőihez

ban és gépesítésben, az elosztásban és a szállításban! A legutóbbi évekig valóban reméltük, hogy a hírközlés és árucsere gyorsasága, valamint a technika haladása így vagy úgy képes lesz hamarosan kiküszöbölni az éhség régi ostorának veszélyét, amely sokáig összességében sújtott egy-egy nemzetet vagy kiterjedt vidéket. Ezek a remények nem valósultak meg; ezért folyik ma munkátok nyomott légkörben, ezért követik a föld népei aggodalommal vegyes bizakodással. Megismételjük, amit az éhség elleni világhadjárat zászlaja alatt tartott nemzetközi ifjúsági összejövetelnek mondottunk: „Az emberiség élet-halál küzdelme ez; egyesülnie kell, hogy megmaradhasson, tehát mindenekelőtt meg kell tanulnia megosztani mindennapi kenyerét; azt a kenyeret, amely az Úr tanítása szerint a mienk, vagyis minden egyesé és mindenkié“ (1965.okt.15.)

2. Két vezérelvet szeretnénk adni munkátokhoz, ehhez az oly súlyos, de oly ígéretes feladathoz: Egyfelől nézzetek szembe a probléma adatszerű részleteivel, és ne zavarjon meg kiértékelésükben sem pánik, sem a csüg- gedés érzése. Másfelől ösztönözzön nagy erővel a fennálló szükség kíméletlen sürgetése és elsőbbsége, és semmiképpen meg ne elégedjetek halogatással vagy félrendszabályokkal. Bizonyos, hogy ez az értekezlet nem fog megoldani mindent; nem olyan természetű. De kétségtelen, hogy kétféle kimenetele lehet: vagy hatékony és készséggel fogadott vállalkozások sorozatát indítja meg világos és nyomatékos eredményeivel, vagy — a beléje helyezett várakozás és tagjainak jóakarata ellenére — hiába folyt le. Amikor kérünk, hogy hárítsátok el ezt a második lehetőséget, habozás nélkül megismételjük, a helyzethez illő változatban, az Egyesült Nemzetek előtt világgá kiáltott felhívásunkat: „Soha, soha többé háborút!“ — mondtuk akkor, most pedig azt mondjuk: „Soha, soha többé éhséget!“

3. Mert el lehet érni ezt. Az éhség fenyegető árnya, az elégtelen táplálkozás terhe semmiképpen sem leküzdhetetlen végzet. Nem igaz, hogy ebben a válságban a természet hűtlen az emberhez: termékenysége szárazföldön és tengeren mérhetetlen marad, és nagy mértékben még kiaknázatlan. Általánosan elfogadott vélemény szerint a művelhető földek 50 százalékát még nem hasznosították. Másfelől ott az a botrányos tény, hogy bizonyos országok időről időre roppant élelmiszerfölöslegeket semmisítenek meg, mert hiányzik a bölcs gazdálkodás, amely biztosíthatná hasznos hováfordításukat. Mindezek csak egyszerű példák egy olyan tényre, amelynek kegyetlen valóságát senki sem vitatja, bár egyesek kétségbe vonják, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek alapján kellő gyorsasággal ki lehet elégíteni az egyre szaporodó emberiség szükségleteit, le lehet csillapítani éhségét. Amikor „az éhség lecsillapításáról* beszélünk, mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez sokkal többet jelent, mint a biológiai lét minimális, emberhez méltatlan meghosszabbítását. Arról van szó, hogy „megadjuk minden embernek az élethez szükséges táplálékot; és itt életen az igazi emberi életet értjük, azt, hogy munkájával képes legyen fenntartani övéit, és értelmével részt vegyen a társadalom közös javának munkálásában, szabad vállalkozásából és önként

60