Szolgálat 30. (1976)

Tanulmányok - Békési István: Szolidáris szegénység

juk. Míg nem hordtad a másik ember saruját, nem tudod, hogy él és mi a sorsa. Magunkat adni: időnket, munkánkat, ideiglenes vagy életre szóló el- kötelezésünket — ez az igazi szolidaritás. Az adomány is ezt jelképezi, ha keresztény lelkűiéiből fakad.

Ausztráliában a kispapok fúrni, faragni általában éppen úgy tudtak, mint autót vezetni. Évről évre a nagyvakációban felmentek nagyobb csoportok a szomszédos szigetre, Új-Guineába, és ott a missziókban építettek. Egyik nyáron iskolát, másikon nővérlakást, és így tovább. Az anyagot úgyis meg kellett venni. De a legnagyobb kiadást, a munkabért megtakarították. És megmutatták az új keresztényeknek meg a pogányoknak, hogy egyek velük. — Ma az „építőrend'' önkéntesei gyakorolják ezt százával. Kikapcsolódásnak, világlátásnak is jó, — de akiken segítettek, meg akik látták, mit csinálnak, azok ráláthattak munkájukon át egy másik világra. Ahol a szolidaritás nem mese, hanem tény. Új életforma, ahol egymásért élünk és segítünk egymáson.

Egyik rendházban a növendékek a hét több délutánján arra használták fel szabad idejüket, hogy — csomagoltak. Hiszen sok ember ad szívesen, de a csomagolás, postázás időbe és pénzbe is kerül. Hirdetést tettek közzé, hogy csak hozzák el a holmit. Szállítókocsi-tételekben egyenest a kikötőbe mentek a szakszerűen csomagolt nagy ötvenkilós ládák százai, évek alatt ezrei. Nagyon életre való fiatal volt a felelős. Soha nem gondoltunk arra, mi van a szívével. Ez is oka volt? Egyik nap, a délelőtti tanítási szünetben, amikor lementek teázni, csak a szívéhez kapott, — és a harminc körüli szeretet- apostol „elment". Bizalommal néztünk utána, ö is a rongyosok és az éhezők apostola volt, mosolygó arcával és rejtett munkájával.

Ismertem régi kivándorló családot, ahová gyermeket nem adott az Isten. A férj keresete elég volt kettőjüknek. De az asszony ajánlotta: elmegy még dolgozni, és amit kap, ugye hazaküldheti? Évek során több mint száz húsz kilós csomagot küldött haza, ruhát, élelmet. Asszonyt élelmességgel és gyakorlatiassággal tudta, hol van olcsó kiárusítás. A háború utáni nehéz években csaknem az egész falut ő ruházta, ahonnan kikerült.

Világszerte megrendülést keltett Léger montreali bíboros érsek példája, aki a Zsinat után elment a leprások közé. Ilyen rendkívüli tetthez természetesen rendkívüli isteni hívás kell. De hányán mennek — szakmunkások, pedagógusok, orvosok — a misszióba, a harmadik világba, egy évre, akár többre is, hogy ott kamatoztassák talentumaikat, ahol nekik talán kevesebb hasznot hajt, de testvéreiknek annál többet. Nemrég láttam a tévében egy riportot Teréz anya kalkuttai munkájáról. Polgári ruhás fiatal lány segédkezik a nővéreknek. „Mit csinál itt?“ — kérdezi a riporter. — „Eljöttem körülnézni. Most segítek.“ — „Itt is marad?" — szondázzák tovább. — „Lehet“ — volt a kedves, egyszerű felelet.

Sok — talán a kelleténél több — szó esik ma szegénységről, elkötelezés- ről, szolidaritásról. Persze jó, ha ez elvben is gondunk. De közben újra meg újra vissza kell térnünk az írás szűkszavú programjához:» „A szeretetet arról

47