Szolgálat 30. (1976)

Tanulmányok - Békési István: Szolidáris szegénység

mindig oda dobta. Aztán néha odaszólt: „Nézzen be, páter, ha arrafelé jár: tele a kis persely." Szegény kispapoknak, misszióknak és hasonló célokra adta.

Mi is szegények voltunk a pusztán, de mert tanultunk, jobb ruhában jártunk, s nem hordhattuk addig, míg le nem rongyolódott rólunk. Édesanyám mindig kinézte, melyik gyereknek lenne jó a kinőtt vagy elkopott ruhánk a majorban. Kimosta, megfoldozta, és igaz tapintattal adta tovább. Sokszor rászóltunk, miért fárad annyit vele. „Fiacskám, én azt a szegény asz- szonyt meg nem sérthetem azzal, hogy csak úgy odadobok neki egy rongyos ruhát." — Madeleine Delbrél-t a plébánosa egyszer egy ruhacsomaggal küldte el egy szegény asszonyhoz. Mikor az asszony felbontotta a csomagot, piszkos, gondozatlan holmit talált benne. Dühösen kiabált le az ablakból, hogy vigye a kacatját. Madeleine-t égette a szégyen. A zsebében levő minden pénzen egy csokor gyönyörű rózsát vett, és az asszony kisfiával felküldte neki. (Ez a fiúcska lett később a proletárnegyed egyik első öntudatos keresztény tagja.)

Mert nem egyszerű egyenlőségjelről van itt szó lemondás és adomány, áldozat és annak közvetlen „haszna" között. Sokkal többről: a szeretet tapintatáról, testvériségéről, azonosulásáról. Tudta ezt a harmincas években egyik alföldi városunk közismert és látogatott cukrászdájának tulajdonosa, aki minden pénteken kenyéren és vizen böjtöit családjával. Tudják azok a mai családok, akik kiválasztják a hét egyik napját, azon különösen is a világ éhezőire gondolnak, és együttérzésük jeléül valami áldozatot hoznak értük. Olyat, ami érzékenyen érinti az illetőt, még ha nem is jár fogható megtakarítással. Tudta az a 30-40 délamerikai püspök, aki a 2. vatikáni zsinaton aláírt egy ívet, hogy hazatérve kiköltözik palotájából — már akinek még volt —, és egyszerű bérlakást vesz. Az is közismert, hogy a legtöbb odavalósi püspök valóban csak jelképnek, nem pedig jelvénynek használja a püspökgyűrűt, egyszerű, vékony arany-, sőt rézkarika alakjában.

Az adakozásnak megvan a veszélye is (a német püspöki szinodus és hasonló megnyilatkozások egyre óvnak ettől): az, hogy az adománnyal testvérem gondját is lerázom. A cél nem ez, hanem az, hogy lassan tudatosuljon és erősödjék az egymásra utaltság, az összetartozás és a testvéri szeretet kapcsa. Az emberiség békéje, jövője, élete fordul meg azon, mikor lesz ez a hit, ez a felfogás mindenki közös kincse, mikor alakul világmozgató — szebb irányba mozgató — erővé.

„Ha kitartotok ..." mondta Szent Pál. Kezdjük sejteni, hogy nem is olyan könnyű ez a kitartás a szolidaritásban. Az „idegenek“ rendelkezésére bocsátott családi otthon, a rózsacsokor „haszontalan“ figyelmessége jelzi az utat, amelyen a szeretetben oly kérlelhetetlen Isten igazgatja gyermekeit. Isten nem ajándékunkat keresi, hanem magunkat. A szegény is a szívünket keresi. Mikor sorsukból vállalunk valamit, még közelebb kerülhetünk hozzá46