Szolgálat 30. (1976)
Tanulmányok - Békési István: Szolidáris szegénység
történelmi Krisztus szegénységét és annak jellegzetességét; de nem tudjuk, mit jelent valójában a szegény ember szegénysége. Azért ha teljes egészében meg akarjuk ismerni az evangéliumi szegénységet, akkor törekednünk kell a szegény Krisztus, a kereszten függő Krisztus bensőséges ismeretére. Ugyanakkor s ugyanígy törekednünk kell élni az általunk választott szegénységet, hogy így megtapasztaljuk, mit jelent valójában a szegénység a nélkülöző szegények számára. A hit ösztönöz minket a szegény Krisztus követésére, és ez viszont a tényleges szegénységre ösztökél; így vezet minket felfelé a hit és az élet tapasztalatának egymásra hatása, amely alapvető a dolgok e rendjében." (Pedro Arrupe előadása 1974. jan.22-én.) Ha ezt a gondolatmenetet jól átelmélkedjük, talán azt is megértjük, amit Lellisi Szent Kamill így fogalmazott: „Ha nem lennének szegények, a föld közepéig kellene ásnunk, hogy megtaláljuk őket“, Teréz anya pedig úgy szeret mondani, hogy „a szegények az emberiség reménye". Nemcsak ők szorulnak ránk; mi talán még sokkal jobban rájuk szorulunk. Abban a hónapban, amikor ezeket a sorokat írom, a Szentatya havi ima- szándéka: „egyszerűbb életért, közösségben minden emberrel." Olyan világban, ahol a szédületes fejlődés mellett egész kontinensek népessége még nem érte el a létminimumot, a keresztény szolidaritás szükségképpen magával hozza a szegénység bizonyos formáit. Hol kezdjük el tehát konkrét gyakorlását, hogy úgy ne járjunk, mint Jakab apostol tükörbe néző embere (Jak 2,23-24) ? — A szeretet ötletessége kifogyhatatlan. Kis írásunk célja csak az, hogy néhány példával támogassuk meg. Néhánnyal a sok közül. Mert nem rosszak, nem szívtelenek, nem érzéketlenek az emberek. Sokszor csak a fantázia hiányzik. Meg az, hogy megmutassák neki: köze van ezekhez, mert emberek és testvérek. Lehet és kell is valamit adnia, tennie értük — éppen neki. Nézzük hát ezt a szentpáli „bőkezűséget" közelebbről. • A böjt és az adomány összekapcsolása ősi keresztény szokás. Még alig dadogtam angolul, mikor az első nagyböjt idején beteg plébánost segítettem ki Amerikában. Hamvazószerdán csak odaszólt: „Ha átmegy az iskolába, kérdezze meg a gyerekeket, mit vállaltak a nagyböjtre?“ És elmondotta, hogy a pápa (XII. Plus) minden évben rádiószózatot intéz az amerikai gyerekekhez. Közösen hallgatják az iskolában. Egyszerűen, nekik való módon elmondotta nekik, mennyi gyermek éhezik, nincs ruhája, nincs — nem hogy kalácsa, de kenyere sem. Amiről lemondanak a nagyböjtben, adják nekik. — Könnyekig megható volt, ahogy a legkisebb elemista is tudta, hogy arról kell lemondani („giving up"), ami nekik nehéz. Húsvéthétfőn pedig hozták be a kis perselyeiket. Saját maguk. Mert az elvtaz volt, hogy abba nem a szülőktől, nagyszülőktől kért adományt teszik be. Hanem azt — lehetőleg naponta —, amiről lemondtak a szegény gyerekek javára. „Nem 44
