Szolgálat 30. (1976)

Halottaink - P. Solymár János SJ (Confratres)

ban plébánosként visszakerült első kápláni helyére, Dorogra. Haláláig ott maradt, de közben 1968-ig az esztergomi szeminárium spirituálisi teendőit is ellátta.)

Először az egyik kispapi lelkigyakorlatunkat tartotta, akkor ismerkedtünk meg komoly, bensőséges, kifelé pedig mindig kiegyensúlyozott, derűs és meleg, közvetlen egyéniségével. Éreztük, hogy amit mond, hiszi is és éli! De jó ilyen papot látni és hallani a kispapnak! Aztán egy-két év múlva a szeminárium spirituálisa lett, megtartva a dorogi bányalelkészség vezetését is, ahol eredményesen működött. Mindig szeretettel beszélt az „otthoni“ életről is, de éreztük, hogy egészen „itt“ is van a szemináriumban. A kis dorogi templomot fűtéssel kellemessé tette, aztán megszervezte az állandó szentségimádást „az öreg nénikből“. Mindig volt ott valaki, hiszen ők ráértek, szerettek odajárni, beoszthatták egymást. A szentségi Jézusról az Atya mindig mérhetetlen őszinte bensőséggel, szeretettel, ragaszkodással beszélt. Itt a szemináriumban is sokszor láttuk a kápolnában, feltünésmentes, természetes, hosszú adorációkban. A szentóra, amit egyszer valamelyik kieső (talán épp akkora megbetegedett) fiatal atya helyett beugorva tartott, oly csodálatos, mélyenszántó, bensőségesen elmélkedő eucharisztikus lélekre vallott, hogy egész papi életemre eltettem lelkem legnagyobb élményei közé.

Esti elmélkedései naponta komoly, alapos készületről tanúskodtak. Mert és tudott megalapozottan katolikus nézeteket vallani, nemcsak elméleti igazságokban, hanem aszkétikus vonatkozásaikban is. Bátran síkra szállt a nehézségekkel kapcsolatosan a katolikus misszió egyetemes, korlátlan, buzgó vitele mellett, amely nem riad vissza áldozatos munkától, kockázattól, de önmegtagadástól és az önkéntesen vállalt asz- kézis másfajta, szigorú módszereitől sem. Gyanítom, hogy nem volt ismeretlen számára az ima és kitartó munka mellett a böjt és vezeklés sem. Azt gondolom, hitének és életének harmonikus egységét éppen az elvi meggyőződés, az imában Jézussal töltött szentségi percekben kiformálódott valódi bizalom és az ezt követő következetes, fegyelmezett munka, élet, áldozatvállalás magyarázta.

A lelkészségére hét végén ill. hétköznap esténként kisegítésre kijáró hatodéves évfolyamtársaim elbeszéléséből is a megbecsülés áradt iránta. Egyvalami külön eszemben van még most, évek múlva is: milyen jó, hogy ott naponta 2-3 perces kis beszédet kellett mindig mondani. így volt szokás, így kívánta. Mennyire modern volt ebben, és mennyire igazi pap, aki „az imádságnak és az igehirdetésnek szentelte magát“ (Csel 6,4) az apostolok példája nyomán, és ezt kívánta a fiatal kollégáktól is, akiket „testvérnek ismert“ (Sík S.).

Sose volt pesszimista, de akamok sem! Amikor a lelkipásztorok eredménytelenségről, közönyösségről panaszkodtak a híveket szidva, vagy egyszerűen csak keseregve, erre azt szokta mondani: „Imádkoztál már eleget? Megtettél mindent az érdekükben: igehirdetésben, felkeresésükkel, elbeszélgetéssel, .gyürkőzéssel"? Ha igen (?), és nincs eredmény, akkor még nem böjtöltél és vezekeltél értük. Ha majd mindent megtettél, és mégsem, akkor folytasd tovább . . . “

Kiegyensúlyozott alkata biztosan segítette benne, de valahogy ez a törhetetlen szellem élt benne, amit csak külsőleg tört meg a betegség és a halál. Hisszük, hogy a jó adottságok mellett elsősorban a kegyelem és az ő személyes, felelős törekvése adta életvitele impozáns körvonalait és bensőségét. Legyen ez a pár sor tiszteletadás a példaadó krisztusi papnak és lelki embernek.

Utolsó öntudatos megnyilatkozása az volt, hogy életét és szenvedéseit azokért ajánlja fel, akik idén részesednek a papi rend szentségében. Hisszük, hogy ezt a felajánlást halálakor, 1976.jan.9-én szívesen fogadta az örök Főpap.

ifj. Bajcsy Lajos

P. SOLYMÁR JANOS SJ (1923—1976)

A hódmezővásárhelyi tanyavilágban született szegény zsellércsaládból 1923-ban, karácsony másnapján. Az ínséggel küszködő szülők már korán elszegődtették a vé100