Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Lelóczky Gyula: A dolgos ember imája

Rég túl vagyunk azon a mentalitáson, amely a megszentelődés szempontjából a munkát másodrangú tevékenységinek s azt, aki dolgozik, másodrangú kereszténynek tekintette a „tiszta imával“ és a csak imádkozóval szemben. A munka és a földi értékek teológiájának könyvtárnyi irodalma van, Teilhard de Chardin annak idején forradalmi tanítása pedig, hogy evilági tevékenységeinknek önmagukban kegyelmi, megszentelő értékük lehet, ma közhelyként hangzik. Az is tudvalevő, hogy munkánk, apostoli vagy evilági tevékenységben való elmerültségünk önmagában nem lehet akadálya az i- maéletnek. Épp az elmélyült imádság után való mind szélesebb körű érdeklődés emlékeztet bennünket arra, hogy imádkozni nem a kolostorok lakóinak kiváltsága csupán, hanem minden keresztény közös hivatása. Ritkábban gondolunk azonban a kettő, a munka és imádság, kölcsönös kapcsolatára, arra, hogy mindegyik feltételezi a másikat, s egyik sem lehet teljes értékű a másik nélkül.

1. Az igazi ima tettekben folytatódik

A megtestesülés üdvösségrendjében élünk. Ez a tény alapvetően meghatározza imaéletünk jellegét is. Az Egyházban semmi sem csak lelki vagy csak testi; az Egyház sem nem anyagi, sem nem eszmei, hanem szentségi szinten fejti ki hatását. Ez annyit jelent, hogy a kegyelem külső, látható jeleken keresztül jön a világba, testté levés által, emberek cselekedetei által. Ez üdvösségrendünk alapvető struktúrája. „Ha a világ megváltásához zsoltározás és jószándék elég lett volna, Krisztusnak sem kellett volna emberré lennie — ott maradhatott volna a mennyország tökéletes kolostorában, az áthatolhatatlan ráccsal ellátott klauzúrás paradicsomban“ (Louis Evely). Az ima csak akkor és csak annyiban keresztény, ha és amennyiben alkalmazkodik ehhez az üdvösségrendhez: jőcselekedetekben folytatódik, tettekben találja meg kiteljesedését. Imádkozni annyit jelent, mint megnyílni Istennek, hogy aztán Ö megnyithasson bennünket testvéreink számára.

A pogány szemlélődés az ember közeledése Isten felé. A keresztény imát a Szentlélek önti a lélekbe — Isten közeledik az emberhez. Imádkozni annyit jelent, mint magunkat Isten rendelkezésére bocsátani, hogy egészen birtokba vehessen. A pogány imádkozó úgy nézi Istent, mintha tárgy lenne. A keresztény ima ezzel szemben sokkal inkább részvétel, mint szemlélés. Isten közli velünk a világ megváltására vonatkozó terveit és felszólít, hogy megvalósításukban működjünk együtt Vele. Hogy is elégedhetne meg Isten, aki „szüntelenül munkálkodik“ (Jn 5,17), mozdulatlan imádásunkkal? S szemlélhetjük-e a megtestesült, emberekért fáradó, értük a kereszten meghalt Fiút anélkül, hogy hasonlóvá ne kezdenénk válni Hozzá? Mert Isten nem azt kéri tőlünk, hogy szemléljük öt, hanem, hogy olyanok legyünk, mint ö (vő. Mt 5,48). S mihelyt elkezdünk Hozzá hasonlítani, azt tesszük,'amit ö szeret tenni: mossuk mások lábait, szolgáljuk őket szeretetben.

6