Szolgálat 29. (1976)
Az egyház szava - Az imádság (A holland püspökök körlevele)
bizalma nemcsak az állandó biztonság és védettség megéléséből ered. Ellenkezőleg: meg kellett védelmeznie az elrejtőzött Istenbe vetett mély meggyőződését olyan viszontagságokban, amelyeket az ember ugyancsak nehezen tud elfogadni: ellenállás, félreismerés, kínok, elhagyatottság idején. Az „Abba“ imák Jézus legkeservesebb perceivel kapcsolatban maradtak ránk. Ezzel arra figyelmeztetnek az evangélisták, hogy az „Atya“ megszólítást nem valami romantikus értelemben kell felfognunk. Amikor Márk elmondja, hogy Jézus a kertben milyen borzalmas világossággal látja meg, mi vár rá, arra akar rámutatni, hogyan éli meg Jézus ezt a pillanatot. Arra hívja fel figyelmünket, hogy így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár. Mindazonáltal ne úgy legyen, mint én akarom, hanem mint Te.“ És amikor a szenvedés teljesen halálos szorításába keríti, ajkai akkor is az „Atyám" szót formálják — mondja Lukács. Szenvedni és mégsem adni fel a bizalmat. Elmerülni a kínban, és mégis hinni az Istenben. Istenhez kiáltani, és ugyanakkor azt mondani: „elhagytál“. Kimondani, hogy nem tudunk imádkozni. Ez mind ima lehet. Titokzatos, sebezhető imádság. Együtt imádkozni Még ha mindnyájan együtt imádkozunk is, elkerülhetetlenül megtapasztaljuk: az Isten néha elrejtőzik. Még ha be is töltjük az egész templomot közös énekünkkel, akkor is a nem kevésbé rejtett Istennel állunk szemközt. Ez nagyon fájdalmas tapasztalat lehet. Hiszen annyira szeretnénk megismerni az Istent! De vajon nem fontos-e megtapasztalni, hogy Isten sokkal nagyobb nálunk, és nem hagyja magát az emberi érzelmek korlátái közé szorítani? Mindennek ellenére a közös imádság nagy támasz lehet az egyes hivő számára. Az imádkozó emberiség történetében a közösség, az egybegyülés épp olyan jelentős helyet foglal el, mint a magány. Az „ecclesia", a közösség meggátolhatja, hogy az ember túl könnyen összetévessze az elrejtőzött Istent a távoli Istennel. A magára hagyott ember könnyebben elcsügged. Az együttes, a zene, a közösen mondott szöveg, a rítus viszont ráébreszthet, hogy van okunk dicséretre és hálára. A közösségben még azt is ki merjük mondani, zengeni, hogy az emberi létben tulajdonképpen nem is volna másnak helye, mint dicséretnek. A rendszeres közös imádság, a szoros együttes kiemelhet saját magunk és a pillanat korlátozottságából. A távlat, amelyet a közös ima nyithat bennünk, kiszabadíthat a magunk építette szűk világból, amely gyakran félelmetesen körülzár. A központ ilyenkor mintha eltolódnék. Mintha újból felfedeznénk, hogy van okunk hálára. Rég felejtett felelősségek újból kirügyeznek. Megenyhül az engesztelhetetlenség. Felismerjük a teremtmény alárendelt voltát. Ha halljuk és látjuk, hogy mások imádkoznak, az arra ösztönözhet, hogy belekapcsolódjunk az ember Istennel folytatott dialógusába. 61
