Szolgálat 29. (1976)
Az egyház szava - Az imádság (A holland püspökök körlevele)
a dolgok, az események figyelmes szemléléséből születik meg, Csírájában fonnyad el az ima, ha mindent, saját létünket beleértve, gépiesen fogadunk el, mintha jogos jussunk volna. Ilyenkor még a legszebb formulák sem használnak. Az ima csak az elcsodálkozás-ból, a felületesség elleni küzdelemből tud kicsírázni és életben maradni. Az ember csak akkor kezdi magát valóban megismerni, ha felhagy azzal, hogy önmaga birtokosának tudja magát. Bármennyire is meghittnek tetszik nekünk minden, nem utolsó sorban saját énünk, bármennyire is megszoktuk saját létünket, a benne folytatott szabad tevékenységet: mind a lét, mind a tevékenység alapvetően váratlan és megmagyarázhatatlan. Sokféle úton ismerhetjük fel, hogy létünk végső soron nem saját tulajdonunk. A megszokás bódulatából hangulatok, események, megfigyelések ébreszthetnek fel. Mint az az ember, aki felnézve a csillagos égre, áttörte a magátólértetődés béklyóját, és egyszerre csak zavarba jött önmagát illetően: Az eget nézem: ujjaid formálták, A holdat, csillagokat: kezed alkotását. Mit ér az ember, hogy Te rá figyelj, emberfia, hogy rá gondot viselj? (8. zs.) így tárulhat fel az ember az éjszakai ég benyomása alatt saját belső tere felé. Föltétele ennek, hogy megtanuljunk „látni“, és időt szakítsunk, hogy magunkba szívhassuk, amit látunk. Egyszerre csak eltűnik a magátőlértető- dés. Aki a felszínen él és figyelmetlenül halad el a dolgok mellett, az nehezen fog imára nyílni. Az ima néha kérdés formájában szakad ki a lélekből. Végső nyomorúságában Jób ugyanazt a kérdést teszi fel, mint a zsoltáros: „Mit ér az ember?" (Vö. Jób 7,11-17) Ugyanaz a kérdés, de más életkörülményekből bugy- gyan ki. Az élet értelmét kutatva mind a két kérdező Istenhez fordul feleletért. A környezetünkben tapasztalható váratlan, magától nem értetődő, ismeretlen iránti fogékonyság nem tanultság vagy ismeretek gyümölcse. Sokkal inkább életstílus. Mindenkinek rendelkezésére áll az. ami ehhez szükséges. Legelsősorban saját életünk. A 139. zsoltár így imádkozik: „Te ismersz álltomban-ültömben, — távolról tudod gondolatomat . . . Igen, bensőmet te alkottad, — mikor anyám ölét lakásul adtad.“ Mégis „Atya" Az Űr Jézus szokatlan megszólítással fordul Istenhez: „Abba“. Ez a szó meleg, nagy meghittséget fejez ki. A tanítványok eredeti formájában őrizték meg az arám szót. Ez is mutatja, milyen mély benyomást tett Jézus közvetlen viszonya Istenhez. Ez a szó Jézus legmélyebb öntudatát foglalja össze. Nem ok nélkül vallották őt az evangélisták Isten fiának. Jézus Istenbe vetett 60
