Szolgálat 29. (1976)
Tanulmányok - Széneszi Miklós: Családegyház
lát összefüggést a család és az egyház között. Számára a kettő különböző. A mi családunk ebből a szempontból kivételes. Ö maga is csak a szentségekhez való járulásban él együtt az egyházzal. Károly, második fiunk (24 éves, nőtlen, hivatalnok és főiskolai hallgató) szerint az egyház és a család egy, és szoros kapcsolatban állnak egymással, mivel mindkettő irányító befolyást gyakorol életcélunk elérésére. Szerinte a mi magatartásunk annyira aktív az egyházi életben, hogy több energiát szentelünk jelenleg ennek, mint családunknak. A második lány, Celina (23 éves, házas, kislánya másfél éves) felfogásában az egyház egy család. Mindkettő közösség. A mi családunknak pedig minden tagja — véleménye szerint — benső és tevékeny viszonyban áll az egyházzal. A legkisebb, Claudia (16 éves, diák) azt tartja, hogy általában (vagy ahogy ő mondta, „elvben“) az egyház és család közti viszony nem jó. Kevés családban tudatosul, hisz a legtöbb a vasárnapi miselátogatással kielégítettnek véli egyházi kötelességét. Nem is gondol arra, hogy részt vegyen az egyházközség életében vagy valami vallási megmozdulásban. A mi családunk kivétel: itthon próbálunk egységet teremteni az egyház és a család között. Erre példa maga ez a véleménykutatás is, amelyhez hasonlót gyakran csinálunk idehaza. Gyakran esik szó körünkben az egyházról. Hiányolja azonban, hogy nem imádkozunk az étkezéseknél. És szerinte az egyház és család közti viszonynak abban is meg kell nyilvánulnia, hogy a hozzánk látogatók érezzék a szíves fogadtatást. II. Nem magas-e az ideál, amely kirajzolódott előttünk? Hogyan próbáljuk elérni? a) Elsősorban imádkozó elmélkedéssel, mindig mélyebb kapcsolódással Krisztushoz. Szeretnénk állandóan szemünk előtt tartani szavát: „Nélkülem semmit sem tehettek.“ Nap mint nap együtt imádkozunk gyermekeinkkel. Arra törekszünk, hogy az imádság ne valami távoleső dolog legyen az életüktől, hanem elkötelezettség azért, amiért könyörgünk. Főleg pedig legyen hálaadó ima mindazért, amit kaptunk, és ugyanakkor Isten dicsérete. Ilyenformán gyermekeink hallanak Istenről, Krisztusról, a Szűzanyáról, amint hallanak a nagyszülőkről, nagybácsikról, rokonokról. Nincs olyan korszak életükben, ahol ne essék szó ezekről a valóságokról, mindig együtt élnek ezekkel is. Minthogy mi szeretetből és szerelemben élünk, nem esik nehezünkre alkalomadtán beszélni nekik a Nagy Szeretetről. Ök pedig, érezve, hogy édesapjuk igazi barátjuk is, aki igazságos akar lenni mindenkivel, törődik velük és mindazokkal, akit ismernek és akiről érzik, hogy dolgos, becsületes — könnyen megértik, hogy létezik egy másik „Atya“, aki minket hasonlóképpen szeret. Ugyancsak részeltetjük őket korukhoz képest baráti kapcsolatainkban is. Úgy látszik, a maguk módján (gyerekeink 2,5,8 és 10 évesek) meg is értik ezt, mert sokszor nyafognak, tiltakoznak, ha pl. moziba vagy máshová akarunk menni, de nyugodtak maradnak, ha látogatóba indulunk. Ez az év döntő volt a két nagyobbik gyerek számára. Tudatosítani akartuk azt, amit már nap mint nap velük éltünk. Ugyanis mi készítettük elő a legidősebbet az első szentáldozásra. A plébánián is részt vett négy előadáson és két kis imaórán is. De egy éven keresztül mi próbáltuk megéreztetni és megértetni vele Krisztus szeretetét, oltári ajándékát. Azt akartuk, hogy meglássa: Istenről nemcsak a templomban lehet beszélni, nemcsak ott lehet vele beszélgetni. Miután az, előkészítés befejeződött, kézenfogva elvittük az Úr házába, hogy ezen a napon az Egyház 40
