Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Karl Rahner: Az Egyház együttes megvalósítása

műk van egymás iránt, ahol igazán összesegítenek és rá tudnak hagyatkozni egymásra. Biztos, hogy van a társadalomnak, az egyháznak és a hivatalos intézményeknek sokféle berendezése, amely hivatva van az egyesek kis és nagy bajaiban segíteni. Az ilyen berendezések jók, nem szabad őket figyel­men kívül hagyni, és az egyes kereszténynek krisztusi szeretettel és fe­lelősséggel együtt kell velük dolgoznia. Ez is egy része a szeretet krisztusi tevékenységének, amire hivatva van. De mindnyájan tudjuk, mennyi olyan baj létezik, amin az ilyen intézmények nem segítenek, nem is tudják elérni. Mennyi magányossághoz és elhagyatottsághoz nem tudnak hozzáférni! Mind­nyájan érezzük, hogy a krisztusi felebaráti szeretet nem merülhet ki csupán azoknak a mások iránti kötelességeknek a teljesítésében, amelyeket a profán társadalom megkíván tőlünk. És itt kezdődik az eleven egyházközség sajátos feladata Krisztus szeretetének szellemében és erejével. Nem mintha azt akarnánk állítani, hogy csakis a kifejezetten keresztény közösséghez tartozó emberek veszik észre ezeket a sajátos feladatokat, amiket az állam és egyház hivatalos szervei nem tudnak levenni a vállukról, és nem is szabad levenniök. Hála Istennek vannak névtelen keresztények, emberek, akiknek nyitva van a szemük és szívük felebarátaik rejtett bajai felé, az olyan nyomor felé is, amit nem lehet pénzzel orvosolni, alamizsnával, amit az ember csak azért ad, hogy lerázza terhes embertársát. De az eleven keresztény közösséghez tar­tozóknak, egyeseknek vagy a szeretet éppen időszerű felhívására alakult kis csoportoknak észre kell venniök a közösségben az ilyen szükségleteket, és önzetlenül segíteniük kell. Lehet ez a nyomor kicsi, lehet nagy. Lehetnek magányos öregek, akiket nem szabad megfulladni hagyni az egyedüllétben. Lehet egészen hétköznapi segítség a szomszédokon. Mondjuk egy család néhány órára átveszi kisebb gyerekek gondozását, hogy túlterhelt anyjuk léleg­zethez jusson dolgai elintézésére. Egy apa vagy anya előkészít az első ál­dozásra saját gyerekeivel együtt egy másikat is, akinek a családja erre nem képes. Lehet, hogy valakinek a házára kell félszemmel ügyelni, hogy gond nélkül elutazhasson nyaralni. Esetleg egy háziiasszony, aki autón megy be­vásárolni, magával viheti a másikat, hogy időt és erőt takarítson meg neki. Vagy az ember egyszer marokra fogja a szívét, és meghívja egy kedélyes estére a szomszédját, aki mellett eddig a betonkaszárnyában közönyösen ment el, és közben talán rájön, hogy az is ember, akiinek szíve és gondjai vannak, s ezeket a gondokat vele lehet hordozni. És ettől majd a saját terhe is könnyebbnek fog tűnni, és egy darabon kölcsönös készséggel könnyítenek egymás terhén. Még soká lehetne folytatni a felsorolást. A felhozottak csak önkényesen kiragadott jelentéktelen példák annak megvilágítására, mire gon­dolunk tulajdonképpen. Nem elszigetelt egyének közötti szeretetcselekedetek- ről van itt szó. Az eleven egyházközségben kell annyi összetartozásnak, kap­csolatnak lennie, hogy meg tudja szervezni a megszervezhetetlent, bármeny­nyire ellentmondásnak hangzik is ez. Az embernek ismernie kellene olyano­kat, akik tudnak és akarnak segíteni, akire bátran és elfogódottság nélkül rábízhat egy harmadikat, ha ő maga éppen nem tud segítségére lenni. Az 19

Next

/
Thumbnails
Contents