Szolgálat 29. (1976)
Tanulmányok - Karl Rahner: Az Egyház együttes megvalósítása
egyházközség tagjainak ismerniük kell egymást. Meg kell ismerkedniük, beszélniük, tanácskozniuk kell egymással, hogy a rejtett bajokon csakugyan segíteni lehessen. Az egyes szükségletek önmagukban nem feltétlenül és nem mindig olyan jelentősek, hogy megköveteljék a hivatalos szervek gondoskodását. De a mindennapi élet sok kis nyomorúsága és keserűsége együttvéve annyira túlterhelhet valakit, hogy megkeseríti és elnyomorítja. Egy jó szó, egy kedves figyelmesség, némi udvariasság elviselhetőbbé teheti terheit. és milyen könnyen mulasztja el ezt az ember puszta kényelmességből! Nem az a döntő, hogy éppen az említett példákat valósítsuk meg. Azt mondanám: az az egyházközség, ahol semmi más nem jut az emberek eszébe, mint amit a szószékről állandóan hallanak, vagy ami minden lelki könyvben előfordul, nem olyan közösség, amilyennek Jézus, a szerető és önmagát föláldozó Jézus közösségének lennie kell. Minden egyházközségben teremtő képzelőerőnek kell élnie, hogy képes legyen meglátni, fölfedezni azokat a bajokat, amelyekről a nyilvánosság hallgat, amivel nem szokás törődni, holott talán éppen itt kellene az Úr Jézus szellemét és életét, erejét és szeretetét élni és megvalósítani. Ne mondjuk, hogy mindez magától értetődő profán emberiesség. A szeretetet mindennap élni, mindig újra és újra gyakorolni kimondhatatlanul nehéz és csak Jézus erejével lehetséges, akár csak öntudatlanul érezzük Isten kegyelmének erejét, akár tudjuk és megvalljuk, honnan jön ez az erő. A felebarát iránti cselekvő szeretet mindig újra éber figyelmet és teremtő képzelőerőt kíván az egyházközségtől. De ezen kívül még sok más feladata és élettevékenysége is van, olyan is, ami a közösség egészét veszi igénybe, és olyan is, ami az egyes kisebb közösségek dolga. Ezeket is csak jelezni tudjuk itt, néhány önkényesen kiragadott példával. 2. Egy eleven plébániának, amelyik valóban egyház, éspedig alulról fölépített egyház, imaközösség nek kell lennie. Természetesen az egyház- község imaélete középpontjának a rendes vasárnapi misének kellene lennie, úgy, ahogy azt az egyház hivatalos liturgiája szabályozza. És ez az istentisztelet természetesen nem lehet pusztán a liturgikus egyházi előírások formaszerű végrehajtása, hanem úgy kell alakítani, hogy a fölülről jövő intézményesség ellenére egyszersmind az egyházközség eleven alkotása is legyen, mintegy alulról is alakítva. Ez már a mise előkészítésénél a közösség felelős és tevékeny közreműködését kívánja. Kérdés azonban, hogy ezen kívül nmcsenek-e vagy nem kellene-e lenni egy eleven plébánián egyes imaközösségeknek is, amelyeknek élete valahol az egyházközség hivatalos istentisztelete és az egyesek személyes imádsága között folyik. Miért nincs ilyesmi majdnem sehol? Mennyire elsilányult többnyire az ima még a családban is, — ha egyáltalán szokás még valahol. Nem kell okvetlenül pünkösdistának lenni, hogy ez a kérdés fölmerüljön az emberben. Talán nálunk ez valamivel diszkrétebben alakulna, mint a pünkösdistáknál, nem lenne olyan nagy tere a lelkesedésnek és a „nyelveken szólásnak“, de miért ne lehetne közösen, 20
