Szolgálat 28. (1975)

Eszmék és események - Példabeszéd a magvetőről (Lorenz Jaeger)

figyeléseink — az Úr országának vetése, amelyet Krisztus vetett el világunk talajába, egyre nő. Életünk valóságában beteljesedik az Istennel való közösség csodája. Krisztus óta „élet és béke“ (Róm 8,6) van mindenkinek, mindörökre. ö, a mi Urunk és üdvözítőnk az igazi magvető. Ö készíti el a ro- molhatatlan magot. Ö szórja bele életünkbe. Ö ügyel növekedésére, ő vár az aratásra, ö fogja behordani az örök csűrökbe. Csoda ez, amelynek soha nem örülhetünk eléggé, amelyért soha nem adhatunk eléggé hálát.

Ezzel összekapcsolódik egy második, még megfoghatatlanabb csoda. A mindenható Úr azt akarja, hogy vetésének és aratásának műve velünk, sőt általunk menjen végbe. „Magvetőkké“ tesz bennünket embereket, „Isten munkatársaivá“, mint a népek apostola mondja (1Kor 3,9). így szabad ma nekem is köszönetét mondanom azért, hogy Isten 50 évnél hosszabb papi és csaknem 32 éves püspöki működésre méltatott. Mérhetetlen kegyelem „az ige szolgálatára“ (Csel 6,4) való elhívatás, az, hogy valaki „Isten titkainak sáfára“ (1Kor 4,1), „közreműködő örömötökben" (2Kor 1,24). Áldott legyen az Úr ezért a megérdemeletlen ajándékért! — Arról sem akarok megfeledkezni, hogy püspöki tisztemben nemcsak magvetői szolgálatokat tehettem; méginkább learathattam, amit mások vetettek. Hiszen mindenkor hozzátartozik a keresztény küldetéshez az, amit az Úr az apostoloknak mond: „Én aratni küldöttelek titeket azt, amit nem ti műveltetek meg; mások dolgoztak, és ti az ő munkájukba álltatok be“ (Jn 4,38). — Ennek fölismerése alázatossá és hálássá tesz, és magával hozza, hogy „együtt örüljön a vető az aratóval“ (Jn 4,36). — Hasonló érzelmek töltik el lelkemet, ha azokra a sokakra gondolok, akik az elmúlt években munkám során oldalamon álltak. A magányos embernek össze kellene roppannia a felelősség súlya alatt, ha nem találna jobbról-balról segítőkre. Szemem előtt lebeg sok-sok pap és laikus, akik tanáccsal és tettel támogattak. Sokan már megelőztek az örökkévalóságban, hogy elvegyék hűséges együttműködésük el nem múló jutalmát. A napi kötelességek hajszájában bizonyára megtörtént, hogy nem eléggé jutott szóhoz a nekik kijáró hála. Annál melegebb szívvel fejezem ki most. Különben pedig biztos vagyok benne, hogy legtöbb segítőm velem együtt meg van győződve arról, amit Pál apostol szájából hallottunk a mai szentleckében: „Mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán, akik által hívőkké lettetek, ahogy kinek-kinek az Úr megadta“ (1Kor 3,5).

Ez a mondat azok beláthatatlan seregére tereli tekintetemet, akiknek felajánlhattam papi és püspöki szolgálatomat. Nekik is köszönet jár: köszönet, hogy bizalmukkal megajándékoztak; köszönet készségükért, amellyel az élet szavát fogadták, még ha olykor keménynek is látszott. „Mi Isten munkatársai vagyunk, ti Isten szántóföldje vagytok“ — mondja Pál (1Kor 3,9), és arra emlékeztet bennünket, hogy a kettő összetartozik, és együttesen minden az Úré. Gondoljuk meg azt is, amit kevéssel előbb ír korintusi híveinek: „Én ültettem, Apolló öntözött, de Isten adja a növekedést“ (3,5). Ezzel Pál a maga módján példabeszédünk központi igazságáról' tanúskodik. Csatlakozzunk igazi hálával hozzá.

72