Szolgálat 28. (1975)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Miért nem tetszik az aszkézis?
Az ilyen történeti jelenségeket ritkán lehet egyetlen tényező függvényeként magyarázni: a valóság rendesen sokrétű történések egybefutó hatásának a függvénye. 1. Talán azzal kezdhetnénk, hogy az aszkézis intézményes valóság. „Intézményről“ beszélünk, mikor egy-egy emberi magatartás állandósul, mint személyes alanyától függetlenül is érthető tárgyi modell ismeretes, és mint önmagában véve érvényes vagy talán kötelező szerep, létforma, eljárásmód, igényt tart arra, hogy alkalmazkodjunk hozzá. Az ilyen önállósult, rendesen egy-egy tisztséggel, csoporttal vagy tárggyal összefüggő viselkedésminták fejezik ki legjobban az egyes kultúrák sajátos természetét. 1. — Már most az utolsó félszázad egyik legmélyebb élménye éppen az intézmények csődje volt. Az emberiség nagy többsége arra a megállapításra jutott, hogy a múltból örökölt életformák, a mögöttük álló szervezetekkel, szabályokkal, értékekkel és elméletekkel, nem biztosítják az élet fejlődését. Ha kezünkbe vesszük azokat a folyóiratokat, amikben az első világháború előtt a mienkhez hasonló műveltségi fokon álló emberek megtalálták az élet játékszabályait, csak mosolyogni tudunk, mert az ott kifejezett problémák és ideálok nagyrészt értelmetlennek vagy értéktelennek tűnnek. Ha nyelveket tanulunk, nem használjuk a századeleji nyelvkönyveket, ha betegek vagyunk, nem alkalmazunk változatlanul félszázados gyógymódokat, és ha keresztények akarunk lenni, bizalmatlanok vagyunk a hagyományos aszkézis előírásaival szemben. Meg kell értenünk, hogy sok ember, különösen a fiatalok, mint minden más intézményes valóságot, a keresztény aszkézist is bizalmatlanul veszik szemügyre, és esetről-esetre meg akarnak bizonyosodni arról, hogy valóban van-e értelme követelményeinek. Van, akinek ez a megértés túlzottnak látszik. Van, aki belátja a társadalmi etikett, sőt talán etika szabályainak a változását, aki természetesnek tartja a művészi ízlések egymást felváltó sokféleségét és a gondolkozás módszerének átalakulását, de megengedhetetlennek tartja, hogy a keresztény tökéletesség útjában kíséreljen meg valaki módosítást, mert, nézete szerint, az „evilági" intézményes eljárások függnek a történelmi helyzettől, de az aszkézis az Isten felé vezető utat mutatja meg, abban pedig „nincs változás, sem forgandóságnak árnyéka...“ (Jak 1,17). Ez a megjegyzés nagy igazságot mond ki félreértésbe öltöztetve. Mert igaz az, hogy „Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz" (Zsid 13,8), és változatlan a morfológiája annak az örök életnek, melyet Krisztus Urunk már az ideigvaló életben közöl velünk. De az aszkézis nemcsak az örök ideált mutatja meg, hanem utat mutat arra, hogy felhasználjuk a bennünk és környezetünkben levő jót, és hogy leküzdjék a bennünk és világunkban lakó rosszat, hogy az egyik jobban fejlődjék, a másik ne ártson se magunknak, se másnak. Már pedig nem azonos a jó magva, amit a gondviselés az egyes emberek és az egyes történelmi helyzetek szántóföldjé6
