Szolgálat 28. (1975)

Az egyház szava - Az ember joga az élethez és az eutanázia (Német püspöki kar)

lítása. Az életnek ez a szolgálata kizárja, hogy az orvost a kívánsághalál kivitelezőjévé alacsonyítsák le, vagy ő maga vállalkozhassék erre. Az ilyen tett roppant károsan hatna orvos és beteg bizalmi viszonyára, hiszen az orvos többé nem kizárólag az életnek szolgálna, hanem ugyanakkor a halál segédje is lenne. Ezen az az elővigyázati rendszabály is keveset változtatna, hogy az orvosi beavatkozást a beteg írott felhatalmazásához kössék.

Ezenfelül tág kaput nyitnánk egy végzetes manipulációnak. Mert tegyük fel, hogy a halál kívánását a betegnek írásba,n vagy tanúk előtt kell kijelentenie. Micsoda lelki nyomás alatt állna az a gyámoltalan beteg, aki érzi, hogy környezete lemondott róla, és várják, hogy megölését kérje. Igen, elég lenne, ha egy érzékeny beteggel éreztetnék: terhére van környezetének, máris elszánná magát erre.

Félő továbbá, hogy az államtól elismert és gyakorlatba átvitt eutanázia kedvezne az egyéni és társadalmi gyilkolás! készségnek. Ugyanis kimutathatóan szoros összefüggés van a társadalomban érvényes értékmércék és az emberek beállítottsága ill.magatartása között. A kívánsághalált nem szabad elszigetelten néznünk: megengedése általában felelőtlenül aláásná az élet tiszteletét.

Ha az eutanáziát közvetlenül téves útjon járó könyörületesség indítja is, valójában az élet tisztán evilági értékelésének kifejezője, lemondás arról, hogy túlvilágilag megalapozzuk, horgonyát Istenbe vessük. De ha az élet — akár a legnyomorúságosabb élet — értékét nem Istenre alapozzuk többé, akkor mi szerint ítéljük meg az embert? Szubjektív életigenlése szerint? Az eutanázia körüli mai vitában ez a szempont lép előtérbe. Pártolói tiltakoznak minden társadalomrontó visszaélés ellen. De a hasznossági álláspont már munkában van: az egyes ember esetében, aki határoz arról, érdemes-e még élni, és a társadalomban is. Mert az eutanázia indítóoka nemcsak a gyógyíthat- lan betegnek és akaratának tekintetbe vétele, hanem az a meggondolás is, hogy ez az élet értelmetlen és értéktelen lett. Ezzel azonban a társadalom annak bírójává tolja fel magát, mikor érdemes és mikor nem érdemes élni. Ez a megkülönböztetés előbb-utóbb magát az életet fogja szétrombolni.

Ha az életet csak egyéni és társadalmi haszna szerint becsüljük, akkor csupán idő és az úgynevezett „közvélemény“ kérdése, hogy az emberek milyen csoportjait fogja sújtani ez a megsemmisítő ítélet: az elmebetegeket, a természettől vagy baleset következtében nyomorékokat, vagy esetleg az öregeket is, akiknek már nincs értékük egy teljesítmény szerint számoló társadalom szemében.

A betegséget és halált szemlátomást kiszorítják a modern ember tudatából. Pedig hozzátartoznak az emberi élethez, és meg kell birkózni velük. Nem azzal tartozunk a betegnek, hogy a halálhoz segítsük, hanem hogy halálában segítsük. Az eutanázia embertelen. Amire szükségünk van, az az élet áhítatos tisztelete és segítő készség minden élő iránt.- *

61