Szolgálat 28. (1975)
Tanulmányok - Sántha Máté: Az aszkézis buktatói
nem szopott, és halála után semmi földi erő nem volt képes eltávolítani testéről a húsába evődött vezeklőövet. Ezeknek a zord aszkézisű leírásoknak két sajnálatos következményük volt. Az egyik: hozzávéve még a csodákat is, amelyek a szentnek szinte minden léptét nyomon kísérték, csakugyan teljesen más világba helyezték át Isten kegyeltjét. Mindennapi ember nem is gondolhatott követésére. Még egy lépés, és ott vagyunk a „vallásos" és „hétköznapi" élet végzetes szétválasztásánál. A másik, még nagyobb baj az, hogy a szenteknek ez a karikatúrája erősen befolyásolta a keresztény életről alkotott felfogásunkat: hiszen mégis csak a szent ennek a mintája. Pedig minden ilyen egyoldalúság torzképe a keresztény aszkézisnek. A kereszténység jóhír, örömhír. Ki mondjon igent az Isten teremtette világra, ha nem mii? (Egy bölcs lelkivezető mondása volt: „Kinek teremtette Isten azt a sok jót a világon? a bűnösöknek vagy a gyermekeinek? Ugye hogy a gyermekeinek?“) Ki sugározzon örömöt, ha nem mi? Az az Egyház, amely fölséges merészséggel még a bűnt is „boldog" — nak mondja az Exsultetben, hiszen Megváltót érdemelt, éppen hűséges gyermekeit nevelné az örömtelen szigor szellemében? De hát Jézus Krisztus? Hiszen ő igazán szegényes és kényelmetlen életformát választottt magának a földön, keserves szenvedésekkel és kereszthalálával váltotta meg a világot, és világosan kijelentette: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét, és kövessen" (Mt 16,24). Isten maga jött el önként szenvedni értünk, hogy megtanítson az önkéntes szenvedésre. A dilemma megoldása elvben — láttuk — egyszerű. Az aszkézis helyességét nem mennyiségileg, hanem minőségileg kell mérni: annyi igazolt belőle, amennyit alapja, indítéka, hajtóereje: a szeretet szervesen magával hoz. A szeretetnek kétszeresen is velejárója az áldozat: egyfelől ki kell küszöbölnie mindazt, ami saját magában ellenkezik az odaadással, másfelől „kiüresedik" annak kedvéért, akit szeret (ennek egyik sajátos fajtája a vezeklés is). Az édesanyának bizony sok kellemetlenséget szerez gyermeke. Nehezen hordja, kínok között hozza világra, sokasok lemondással neveli: neki adja a legjobb falatokat, virraszt mellette, nem tud szórakozni járni ... Melyik normális anyának jutna eszébe, hogy ezt felszámítsa, mint önmegtagadást? Mindez magától értetődik. Árpádházi Szent Margit aszkézis© ma elrettentőnek tűnik. Csakhogy ő nemcsak családja és rokonsága, de egész nemzete sorsát hordta szívén, azért vezekelt. Az a szent mértóktelenség, amellyel ebbe belevetette magát, a szeretet szülötte volt. Az Úr Jézus életének is ez a kulcsa. Az Atya iránt és irántunk való szeretete magyarázza a megtestesülésnek azt a páratlan „aszkézisét", amelyet szemléletesen érzékeltet a régi himnusz: „Szűzi mehet nem utáltál." Ez viszi el a jászoltól a keresztig. Mindig voltak és vannak emberek, akik olyan szorosan simulnak Krisztushoz, hogy mindenben utánozni kívánják áldozatos életét. Ezek a hősi lelkek önként, szeretettel vállalják a keresztet — nem azért, mert szenvedés, hanem 41
