Szolgálat 28. (1975)

Tanulmányok - Sántha Máté: Az aszkézis buktatói

a) Lelki szárazság. A belső sivárságnak és ízetlenségnek ez a sajátságos állapota elóbb-utóbb mindenkinél bekövetkezik. Elő kell készíteni és föl kell fegyverezni rá a lelket, hogy ne ijedjen meg tőle. A szeretetben megacélozódott aszkézis kétségtelenül páratlan tartóerő ilyenkor. De ne csináljunk a szükségből erényt, még kevésbé eszményt. Az Isten kegyelmében élő lélek normális állapota mégis csak a szeretetből fakadó öröm, az istengyermekség melege, a szeretet nyugodt izzása. Miért ne kérhetnénk Istentől, hogy lendülettel tudjuk szolgálni Öt? Természetesen a szeretettel elviselt szárazság nagyon kedves lehet Isten előtt, de ne hangoztassuk mindenáron „érdemszerző“ voltát, és nem kell gyanúsnak tartani, ha valakinek nincsenek ilyen „megpróbáltatásai“.

b) Betegség és fizikai szenvedések. Amennyire igaz, hogy a szeretetből fakadó szenvedés roppant erőtartalék Isten országában, éppen úgy áll, hogy a szenvedés nagy próba, nagy kísértés, nagy veszedelem is. Isten eredetileg nem így akarta. A mi feladatunk az, hogy amennyire tőlünk telik, küzdjünk a betegség, az éhség, a természeti csapások következményei stb. ellen a magunk és még' inkább mások életében. Amit nem sikerül kiküszöbölni, azt alázattal és szeretettel vállaljuk és segítjük hordani. De aki a rákos beteget azzal tartja, hogy betegsége „Isten szeretettnek jele“, könnyen megjárhatja. A szenvedés természetfölötti szintézise kényes művelet, csak belülről oldható meg, s többet segít hozzá az egyszerű, meleg együttérzés és segítő készség, mint a „buzdítás“. Ne feledjük: Jézus nem vigasztalta, hanem megyógyította a betegeket!

Különösen fontos a helyes aszkézis a pap, a szerzetes életében. (A kétfajta aszkézis nem azonos!) Ha Isten embere nem örvendezőbb, nem sugárzóbb, emberebb ember, ha szeretete nem mélyebb és készségesebb, akkor egyrészt nem találja meg saját belső egyensúlyát, ami könnyen meghasonlásra vagy legalább igen furcsa szokásokra vezet, másrészt nem tudja közel vinni másokhoz Istenét. Az Istennek lefoglalt lélek aszkézisének igazi gyümölcse nem az elzárkózás, hanem az odaadás, a kiszolgáltatottság. Épp úgy, mint Krisztusnál. Nevelésünk ezen a téren enyhén szólva sok kívánnivalót hagyott maga után, azért keresi most olyan kínosan a helyes egyensúly útját. Hogy egy szélsőséges példát hozzunk: mit szóljunk ahhoz a nagyvárosi káplánhoz, aki ha női hangot hall a telefonban, azonnal leteszi a kagylót? (Pedig hát tudvalévő, hogy pl. az olyan kényes ügyek elintézése, mint súlyos beteghez papot hívni, többnyire a család nőtagjaira marad.) A helytelen aszkézisben kereshetjük egyik okát sok pap későbbi válságának, bivatásvesztésének is: örömtelen életéből oda menekül, ahol emberi boldogságot képzel.

C) A „szentek aszkézise“. Üt-e a kereszt vagy cél?

Valamennyien emlékszünk még azokra a nem is olyaVi régi keletű szentéletrajzokra, amelyekben a hős szerdán és pénteken már csecsemőkorában

40