Szolgálat 28. (1975)

Tanulmányok - Franz Löwenstein: Krisztus megismerése az evangéliumokból

mondták neked?" — akkor ráförmed: „Hát zsidó vagyok én? Adj számot magadról!" Ez az a hangnem, amit az ember vár.

Két órával később. Közben az Urat Heródeshez vitték, kigúnyolták, visszahozták és újra kihallgatták, aztán jött az ostorozás és a tövissel koronázás. Most fizikailag annyira összeroncsolt, hogy Pilátus azt reméli, még a zsidó csőcselék irgalmát is föl tudja kelteni evvel az emberi ronccsal. „Nézzétek, milyen ez az ember!" De ez a férfi, aki fizikailag annyira összetört, időközben olyan nagyra nőtt a büszke helytartó szemében, hogy teljesen elveszti biztonságát. Újból kihallgatja, de Jézus nem felel neki. Erre megkérdezi: „Hogyhogy? Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy keresztre feszíttethetlek, vagy szabadon bocsáthatlak?" És mikor erre az Úr azt feleli: „Semmi hatalmad sem lenne fölöttem, ha nem fölülről kaptad volna", és felesége is óvja ettől az embertől, akiről olyan retteneteset álmodott, akkor „még jobban megijed a helytartó, és mindent megtesz, hogy megszabaduljon tőle“ — mondja az evangélium.

És még egy jelenet, amit többnyire nem így néznek, de én egyszer megtanultam így látni. Az Úr a kereszten függ. Saját sebeire felakasztva. Kínosan összezúzva, a tűző napon összeaszalódva. És most népének egész aljassága és gyűlölete feléje sziszeg. Még a legerősebb is teljesen visszahúzódna saját fájdalmába, és elzárkózna minden elől. De Krisztus ebben a pillanatban sem magára gondol, hanem népének gondja kínozza: „Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek". Itt aztán igazán egészen király!

Csak ha fölfogtuk a Krisztus-képnek ezt az alapvető vonását, legmélyebb rétegét, az erős, királyi férfi alakját, akkor kapják meg igazi szépségüket azok a vonások, amelyek különben olyan könnyen csúsznak át a giiccsbe, lesznek édeskéssé. Hogy amint gyerekekkel, betegekkel vagy bűnösökkel van dolga, olyan, mint egy anya. Csak most kapja meg igazi fényét az isteni gyermekbarátról szóló történet: ahogy összeteremti tanítványait, mikor a gyerekeket távol akarják tőle tartani, ahogy ölbe vagy a karjára veszi a gyerekeket, akik csillogó szemmel szaladnak hozzá, és ahogy becézi és megáldja őket.

Krisztus és a betegek: ez a téma a legismertebb előttünk a vasárnapi evangéliumokból. Csak néhányat emelek ki. Itt van az a jelenet, ami Rembrandtot annyira elragadta, hogy mindig újra és újra megpróbálta lefesteni. Kafarnaumban történt. Egész nap tanított és működött az Úr. A betegeket csak akkor merik előhozni odúikból és szobáikból, mikor már hűvös esti árnyék vetődik az izzóan forró utcákra. Eszükbe jut az az ötlet, hogy ennek a nem is olyan kis városnak valamennyi betegét egymás mellé fektessék az utcára. Aztán valaki elszalad az Úrért, aki kimerültén pihen valahol. Azonnal jön. Ez a kép ragadta meg annyira Rembrandtot: az egyik oldalon egy keleti városka elborzasztó szüksége, minden betegsége és nyomora. A másikon a meggyógyítottak, amint ujjongnak és örülnek. És középen az Úr mély ösz- szeszedettségben egy beteg fölött, akivel éppen beszél. Az evangélium azt

26