Szolgálat 28. (1975)

Tanulmányok - Franz Löwenstein: Krisztus megismerése az evangéliumokból

megrázóan elvesztik minden tartásukat is. Ezt átéltem a ludwigsburgi táborban, ahová a Harmadik Birodalom hatalmasait gyűjtötték egybe. 1945 május 5-ig olyanok voltak, mint a félistenek, aztán egyszerre nem voltak mások, mint nyomorult foglyok. Legtöbbjük úgy viselkedett, hogy ez rám, a lelki- pásztorukra megszégyenítő volt. A kezemből ettek, fölszedték az amerikai őrök cigarettacsutkáit, hogy elszívják. Csak a magasrangú katonatisztek közül egy páran viselkedtek egészen másképp. Éppen ilyesmin ment keresztül Jézus Krisztus is. Virágvasárnap egész Jeruzsálem körülujjongta, mint Dávid fiát. öt nap múlva pedig, nagycsütörtök éjszakáján, így kiált Péter, a tanítványa: „Nem ismerem ezt az embert!“ Ennyire egyedül marad. De Krisztus olyan méltósággal viselkedik ebben a helyzetben, ami kinyilvánítja egész lényét.

Itt van az elfogatási jelenet. Előzőleg a megsemmisítő olajfákhegyi óra. És akkor jön, és alva találja tanítványait. Rögtön utána fáklyák veszik körül az éjszakában, kardok és lándzsák és a visszataszító horda. És előugrik Júdás, hogy áruló csókot adjon neki. De a megbeszélt jel nem hat. Még mindig nem tudják, kit fogjanak el. Az Úr az, aki közéjük kiált: „Kit kerestek?" Mikor azt felelik: „A názáreti Jézust“, és Jézus azt mondja: „Én vagyok“, meghátrálnak és egymásra esnek — beszéli el János. Mint valami villám- csapás, úgy érhette őket az Úr szava. És amikor fölsegítik egymást, és nem tudják, mi történt velük, az Úr másodszor is megkérdezi őket. Amikor azt kiáltják: „a názáreti Jézust“, akkor ő az, a bekerített, aki parancsokat osztogat: „Ha engem kerestek, hagyjátok ezeket elmenni.“ Tanítványaihoz nem nyúlhatnak. Csak ezután vetik rá magukat, kötözik meg és hurcolják keresztül a Kedron völgyén. De mikor fölérkeznek, a nagytanács még nincs együtt. Annás az, a papok korifeusa, aki törvénytelenül előzetes kihallgatást rendez, és megpróbálja lépre csalni. Tanítása, tanítványai felől kérdezi. De az egész eljárás folyamán, valahányszor csak megpróbálnak valami ügyetlen vallomást kicsalni belőle, egyszer sem sikerül. Amikor az Úr azt feleli: „Kérdezzétek azokat, akik hallottak engem“, az egyik poroszló elérkezettnek látja az időt, hogy behízelegje magát uránál. Az Úr megkötözött kezekkel áll ott, a poroszló előreugrik és az arcába vág: „így felelsz a főpapnak?" — Egyszer lelkigyakorlatot tartottam P. Rupert Mayernél a háború vége felé. Azt mondta: „Páter, ezt a jelenetet csak az érti meg, aki volt koncentrációs táborban.“ Aki Ismeri azt a felháborodást és elkeseredést, ami elfog valakit, ha tehetetlenségében megütik, az tudja, milyen királyi az Úr felelete: „Ha rosszul beszéltem, bizonyítsd be. Ha jól szóltam, miért ütsz engem?" Itt egészen király!

És Pilátus előtt? Pilátus, a katonai kormányzó minden gőgjével, nem valami nagy véleménnyel van ezekről a zsidókról, akik itt kora hajnalban fölkeresik és ezt a szektaalapítót vagy micsodát hozzák elébe, akit ismer már a rendőrség korábbi jelentéseiből. És aztán a zsidók túlságosan álszentek ahhoz, hogy belépjenek a házába: még tisztátalanokká válnának. így neki kell a foglyot bevinnie, hogy kihallgassa. „Te vagy a zsidók királya?“ — kérdezi. És mikor Jézus azt feleli: „Magadtól mondod ezt, vagy .népem és a főpapok