Szolgálat 27. (1975)

Oláh Miklós: Üdvözlégy, Istenszülő... (Máriapócs)

„Ahogy a bizánci rítus nem ismeri nagypéntek kizárólagos „vir do- lorum“-át, a „fájdalmak Férfiát“, éppúgy nem ünnepli a független „Mater Dolorosa“-t sem, — bár a sztaurotheotokionokban (- fájdalmas istenszülői ének) sokszor megemlékezik róla. Valahogyan úgy vagyunk vele, mint a bizánci stílus képeivel. Aki a renaissance három dimenziós, majdnem megelevenedő alakjait, húsból-vérből való szentjeinek képét látja, merevnek tartja a bizánci stílus két dimenziós, perspektíva híján szűkölködő, elvontságot, átszellemülést hirdető szentképeit. De aki megérti a képek lelkét, másként ítél. A Mária-kultusz által kialakított „Fájdalmas Anya“, s az egész, Krisztustól függetlenített, önálló Mária-tisztelet nem fejlődés, hanem egy renaissance-vonás a lelki életben“ — írja az Országos Liturgikus Tanács tagja, dr. Rohály Ferenc már 1936-ban.'

Mária tehát sohasem tündöklik napként a bizánci liturgia egén, de mint Krisztus fényét tökéletes szépségében szétsugárzó bolygó, mindig ott látható a Nap közelében. „Elköltözött a földről az Igazi Sion- hegy, akiben az Istennek lakozni tetszett, — mondja Studita Theodor.

— Ma ez a földön lakozó Mennyország a romolhatatlanság ruhájába öltözve átmegy a szebb, örök hazába. Ma ez az Isten adta fényben ragyogó Hold beleszakad az Igazság Napjába, hogy elveszítve a jelen múlandó életet, újjászületvén a halhatatlanság dicsőségében fényes- kedjék.“ 2

Ez a tartózkodóbb, tárgyiasabb álláspont nem tette szegényebbé Kelet lelkületét. „A keleti Egyház legnagyobb érdeme és Mária-tiszteletének szépségét legjobban feltárja az Istenszülő ünnepeinek megalkotása. Az ősegyház egyetlen Mária-ünnepet ismert, ,az Istenszülőről való megemlékezést* a karácsony előtti vasárnapon, más ünnep nem volt. Kelet mélyen vallásos talajában sarjadt minden Mária-ünnep; a nyugati egyház ajándékként vette át őket testvérhúgától“ — mondja Radó Polikárp.3

A következetesség olykor — egy más nézőpontú szemlélő számára

— végletesnek tűnő eredményekhez vezet. Aligha lehet felülmúlni a görög szertartású liturgiát az Istenszülő üdvrendi szerepének hang- súlyozásában. „Legszentebb Istenszülő, üdvözíts minket!“ — hangzik minden vasárnap és ünnepnap az ún. „nagy elbocsátóban“. S ez a merésznek tűnő kifejezés nem egyedülálló: „Szülés után mint Szűz, halál után mint élő, mindenkor üdvözítsd a te örökségedet, Istenszülő!“4 „Valóban Istenszülőnek vallunk Téged, tisztaságos Szűz Mária, kik általad üdvözülünk . . . “5 „Engedj a mi kéréseinknek, kik néked hittel énekeljük: üdvözlégy Királynénk, mindnyájunk segítője, öröme, védelme és lelkünk üdvössége.“ 6

Ha csak ezt a végkifejletet látjuk, s az alapépítménytől elszakítva vizsgáljuk, súlyos és vakmerő tévedésnek tűnhetnek a fenti kijelenté36