Szolgálat 26. (1975)
Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: A Szentlélek az Atya és Fiú közösségében és az Egyházban
TANULMÁNYOK Nemeshegyi Péter 4 A SZENTLÉLEK AZ ATYA ÉS FIÚ KÖZÖSSÉGÉBEN ÉS AZ EGYHÁZBAN Nincs senki közelebb hozzánk a Szenti él éknél. Hiszen ő „lelkünk édes vendége“. De nincs senki, aki titokzatosabb lenne számunkra őnála. Hiszen sohasem kerül velünk szembe, hogy ránézhessünk, mint ahogy az Atya teszi, aki hozzánk szól Fiában, vagy ahogy a Fiú teszi, aki megláttatja velünk önmagában az Atyát. A Szentlélek mintha valahogy hátulról jönne, vagy jobban mondva, mintha valahonnan a mélységből törne fel, mint valami láthatatlan, óriási óceán hulláma, hogy odasodorjon Jézushoz és Jézus által az ő Atyjához és a mi Atyánkhoz. Istenhez illő szerénységgel a Szentlélek nem mutogatja magát, nem kívánja, hogy őt nézegessük, neki beszéljünk: ő lesz bennünk az új szem, amely által meglátjuk Jézus arcán az Isten dicsőségét; ő lesz bennünk az új szó, amellyel megvalljuk: „Jézus az Úr“; ő lesz bennünk az új imádság, amellyel azt kiáltjuk: „Abba, Édesatyánk!"; ő lesz bennünk az új szeretet, amely által úgy kezdünk szeretni, ahogy Jézus szeretett, határtalanul. A Szentlelket ezért tárgyilagosan leírni alig lehet. A Szentírás sem ad róla tárgyi leírást, hanem inkább képekben beszél róla, amelyek rásegítenek bennünket, hogy felismerjük személyes tapasztalatunkban jelenlétét. Főképp három nagy szimbólummal kapcsolja egybe a Szentírás a Szentlelket: 1) a szél és lehelet, 2) a víz és 3) a tűz szimbólumával. Szél és lehelet A Szentlélek a nevét (ruah qadosh, pneuma hagionj is a „szél, lehelet“ szótól kapta. Ő a szent Isten viharos lehelete. Milyen titokzatos valami a szél! Nem tudni, honnan jön, nem tudni, hová megy, de egyszerre csak itt van szélúrfi, ez a vidám barát. Hozza a felüdülést a tikkadt nyári melegben, hozza az életadó esőt a szárazságban; de tud — láthatatlan, megfoghatatlan puhasága ellenére is — olyan viharrá nőni, hogy kicsavar százados faóriásokat, összedönt emeletes épületeket. A szél életébresztő. Szélcsendben úgy áll és hallgat az erdő, mintha halott lenne. A fák mit sem tudnak egymásról; ágaik szerteszéjjei mutogató ujjak, csak a napfényt lopkodják el egymás elől. De ha átfut a szellő rajta, megszólal az erdő: dalt, ugyanazt a dalt zengik a fenyők, bükkök, tölgyek. Ágaik egy ütemre lengedezve járják együtt a. táncot. Mintha csak 5
