Szolgálat 26. (1975)
Tanulmányok - J. D. Zizioulas: Az Egyház pneumatológikus dimenziója
\ tematikus kifejtését jelentik; ez megnehezíti, hogy „igazságok hierarchiájáról“ beszéljünk. A Lélekben a dogmák történelmi és kultúrális formák, amelyeket megszentel az, hogy egy folyamatnak, a kommúnió folyamatának részei. Ez a folyamat helyreállítja Krisztusnak, az igazságnak30 eredeti „eikón“-ját, amelyet eretnek torzítások elhomályosítottak, hogy a közösség ismét igazságként ismerje föl és imádja, Ez teszi szükségessé az anatéma kimondását, vagyis az eretnekek kizárását a közösségből minden régi zsinati meghatározásban. Mutatja ez azt, hogy a zsinatok nem szavakban törekedtek meghatározni az igazságot, hanem a közösség eggyéválásaként. c) Az igazság a Lélektől függ, és nem lehet a közösségtől elszigetelten — akár egyéneken, akár gondolatrendszereken át — objektiválni és átadni. Az Egyháznak, hogy az igazság oszlopává legyen, állandóan szüksége van a pünkösdi eseményre; ennek összefüggésében iktatja hivatalukba a püspököket, mint „charisma veritatis“-szal ellátott szolgákat. E karizma megtestesülésének eszköze, tárgyi formája az apostoli utódlású püspökség, de ez nem teszi az igazságot „tárgyivá“: az ezt kísérő csalhatatlanság karizma, tehát állandóan alá van vetve a közösség epiklézisének. Ennélfogva a püspök, aki ezt a „csalhatatlanságot“ gyakorolja, nincs alávetve a közösségnek úgy, mint egy másik tárgyi társadalmi struktúrának — az Egyház nem demokrácia —, de alá van neki vetve úgy, mint a Lélek-közlés karizmatikus eredményének. Eszerint a csalatkoz- hatatlanság a Lélekben dinamikus körmozgásként jelenik meg. Nem egy alkotóelemen vagy szolgálaton nyugszik sztatikusan, hanem azon keresztül dinamikus kölcsönhatás („perichoresis“) alakjában átjárja az egész testet, és az egészben kifejezésre jut. így előfordulhat, hogy egy világi, mint a test — a lényegénél fogva karizmatikus test — tagja, rámutat az igazságra, és tiltakozik az ellen, hogy a püspök eltér tőle. Ha azonban ez a Lélekben történik, akkor csak úgy történhet, hogy a közösségben való részvétel köteléke állandóan erősödik. A Lélekben tehát paradox módon összefűződik az Egyház minden egyes tagjának az igazság melletti tanúságtétele a test és annak struktúrája iránti áhítatos odaadással, d) Végül: a Lélekben tekintett igazság többé már nem a fejben lakik, hanem a szeretet központjában, a szívben. Minthogy a Lélek csakis a kommúnió folyamatában vezet az igazságra, az igazság megváltása a szív dolga, így kapja meg a rá jellemző sajátos racionalitást. Ez nem teszi az igazságot érzelmi üggyé, hanem az egész lét gyújtópontjává a szeretet és egység helyét teszi. A lelki hagyománynak az az áramlata, amely a szívet teszi az ember centrumává, jótékony befolyást gyakorolt Keleten arra a módra, ahogyan az Egyház az igazság oszlopának tekintette magát. Ezeknél az atyáknál láthatjuk, hogyan nyilatkozik meg az igazság egyszerre mint egyesülés és megszentelés, — még akkor is, ha ők maguk a pusztában élnek. Viszont ez ismét csak addig történhetik a Lélekben, ameddig a test köteléke táplálja: az Egyház, amint Krisztus testében, az Eucharisztiában kialakul. * I 27
