Szolgálat 25. (1975)
Eszmék és események - Levelesládánkból
pett sokszor erőt merítettem a Szolgálat olvasásából és abból a tudatból, hogy Magyar Pap és Szerzetes testvéreim velem vannak küzdve és követve a Keresztrefeszí- tettet. Alkalmam magyarul beszélni és magyarul gondolkodni nincs, mivel egyedül vagyok itt magyar nővér, de erőt ad a sok szenvedés és ima, amelyet hasonló sorsú Testvéreink állandóan engesztelésül küldenek az Úrhoz. Úgyszintén hálát mondok mindazoknak, akik a magyarságnak szellemileg vagy egyéb áldozattal segítségére vannak, és továbbra is kérem, hogy tekintsenek magyar testvérüknek. + Szabadidőmet velük töltöm, az elhagyottakkal, azokkal, akikre már nem néz senki sem, akik már az Úrhoz sem tudnak elcsoszogni; senkijük sincs. Még egy páran közülük egy-két évvel ezelőtt buzgó tagjai voltak a közösségnek, s ahogy megbetegedtek, a közösség „megfeledkezett“ róluk. Papot is csak ritkán látnak, és még sorolhatnám. Ahogy olvastam a Teréz anyáról szóló kis könyvet, tudtam meg, hogy nagyobb városokban is alapított házat, és először azt gondoltam, hogy egy olyan nagy, jólétben élő városban minek. És lám, nekem az itteni élet adott feleletet. Ezek között az én idős elhagyottaim között is volt olyan, aki a bénasága miatt sokszor éhezett, vagy napokon át egy lakó sem nézte meg, hogy él-e, vagy már elköltözött megértőbb, szeretőbb közösségbe. Csak nyitott szemmel kell járni a világban, és maga az utca, a kórház, a város utolsó negyede kiált, és aki közülünk fiatalok közül nem hallja meg, az eleve rossz útra állította be magát. Több segítőtársam is van, akik szintén szívesen teszik ezt a kis szolgálatot. — Lassan közeleg a karácsony, és szeretném egy kicsit vidámabbá, bensőségesebbé tenni számukra. Ök fájdalmaikat, imáikat szinte minden emberért ajánlják, ők nem feledkeznek meg a nagy bérházban lakótársaikról — hát ez a minimális, amit mi tehetünk. + Minden bizonnyal a Szentlélek munkálja bennünk az egységre való törekvést, erősödik meg bennem a hit, hiszen egymástól oly távol (s ez a távolság nemcsak kilométerekben mérhető, ez lenne a legkevesebb) ugyanazt az utat mutatja: „Együtt kell engednünk, hogy az evangélium szava felrázzon, hogy újból kereszténnyé, evangéliumivá tegyen. Ez elől nem lehet kitérni“ (Suenens bíboros). Ahol ez történik, s amilyen mértékben történik, tapasztalhatóvá lesz az eredmény. Úgy is, ahogy itthon — sajnos még csak kevesen — az egymással való jó kapcsolatban átéljük, meg úgy is, ahogy ez a legfrissebb élményem. Arra gondolok, hogy a Szolgálatot olvasva, egyik-másik tanulmány vagy éppen igehirdetés elolvasása után, ha a szerző neve nem volt ismerős, nem tudtam eldönteni, vajon melyik egyházhoz tartozik. Tudom, hogy nem ez a cél. Viszont azt is, hogy a központi nagy igazságoknál alázatosan és engedelmesen szinte csak így lehet szólni. (Református lelkész) 6 81
