Szolgálat 25. (1975)
Könyvszemle - Josef Heer: Der Durchbohrte (R.)
KÖNYVSZEMLE Josef Heer: Der Durchbohrte. Johanneische Begründung der Herz-Jesu-Ver- ehrung. (Az Átvert. A Jézus Szíve-tisztelet jánosi megalapozása.) Herder Róma 1966, XIX, 303 o. 8°. A szerző célja, mint az alcímben megmondja, biblikus alapvetés a Jézus Szíve- tisztelethez. Ezért könyvének első, nagyobbik felében a János-evangélium két részletét elemzi aprólékosan, utolsó harmadában pedig összeveti ezzel a Jézus Szíve- tiszteletet, elsősorban a nagy pápai enciklikák (Miserentissimus Redemptor, Haurietis Aquas) alapján. I. 1) „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, aki hisz bennem. Ahogy az Írás mondja: Élő vizek forrásai fakadnak majd testéből" Jn 7,37-38. (Ennek a helynek két olvasási változata van. A kérdést Hugo Rahner részletesen tárgyalja. Egyik szerint — ez szerepel a magyar bibliafordításban is — a hivő benseje lesz az élő vizek forrásává. A szerző szerint valószínűbb, hogy Jézus „koilia“-ja, benseje ez a forrás, és ez tárgyunk szempontjából fontos. A szó ugyan nem azonosítható minden további nélkül a „kardia", szív szóval, amelyet János 13-szor használ, de sohasem Krisztusról. Közvetve azonban erről van szó.) Jézus ezt a felhívását ünnepélyes körülmények között mondotta el a sátoros ünnep csúcspontján, a vízhozó körmenet előtt. A szimbolikus értelem világos, és a zsoltárokból, prófétákból is ismeretes. A víz (eső) a zsidóknál a legéletbevágóbb javak egyike volt, sok ószövetségi hely szerint az üdvösség, a messiási javak foglalata. Jézushoz „jönni" egyértelmű a belé vetett hittel (vő. pl. 4,2; 6,35), személyes találkozások során kifejlődő közvetlen viszony (pl. a vakon született, Márta, a szamariai asszony), az egész ember odaadása, nemcsak értelmi aktus. Jelentheti a tanítványnak való meghívást is. A tanítvány Jézusnál „marad", tanújává válik, másokat is hozzá vezet (vő. 1,38kk). Minthogy a lényeg Jézus hivő követése, a tanítványság nincs az ő földi életéhez kötve. Az evangélista kommentárja szerint a víz = a Lélek (7,39; vő. a Lélek „kiömlését" pl. Iz 32,15; Jóéi 3,1; a vízzel együtt Iz 44,3; Ez 36,25kk). A szerző itt elemzi a jánosi „megdicsőülés" háromféle fogalmát: Jézus földi művének befejezése a kereszten (13,31), visszatérése az Atyához (13,32; 17,5) és az üdvösség müvének folytatása az Egyház (a Lélek és a tanítványok) által (16,13-14; 17,8-10). 7,39 az első kettőre vonatkozik. Az a döntő „óra" ez, amely az egész üdvösségtörténetet két szakaszra osztja. — De csak az kíván inni, aki szomjas. János pedig — Mollat szerint „a meg nem ismert szeretet evangéliuma" — nagyon kiemeli, hogy nem mindenki vágyik az üdvösségre (1,5; 1,10-11; 3,19; 12,37 stb.). 2) „Egy katona lándzsával átdöfte oldalát, és nyomban vér és víz folyt ki. Aki ezt látta, az tett tanúságot róla, s az ő tanúbizonysága igaz. Ö tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyétek. Mindez azért történt, hogy az írás beteljesedjék: Néznek majd arra, akit átvertek“ (19,34-37). A rövid, fenséges jánosi szenvedéstörténetben feltűnően részletes ez a tudósítás, és ünnepélyes a szemtanú megerősítése. János egyúttal a hit „látásával“ fölméri az esemény üdvösségtörténeti jelentőségét, „jel" voltát. A vér és víz említése mindenekelőtt kétségtelenül Jézus igazi emberségét hivatott bizonyítani a dokéták ellenében. De János különösen érzékeny a szimbolika iránt. „A tények történeti értelmét tagadni a szimbólum miatt éppen olyan jogtalan, mint szimbolizmusukat tagadni történetiségük megvédésének ürügyén" (Mollat). Mi lehet itt ez a szimbolikus értelem? Egyrészt Jézus kereszthalálának engesztelő és életadó jelentősége. Ehhez a párhuzamos hely 1Jn 3,5-6* ahol a víz az üdvösség adománya, a vér az azt kieszközlő kereszthalál. Jézus oldalából (pleura) fakad mindkettő: az emberré lett Ige testéből, a kereszten megnyilvánuló „legnagyobb" 82
