Szolgálat 25. (1975)

Eszmék és események - Levelesládánkból

Ennek az országnak a szépségéről már az ószövetség beszél. Ha a szentségimádó testvériségünkbe megyünk, keresztülutazunk az országon. Háromféle tájék: a tenger, a hegyek, és utána mélyen fekvő puszta. Ez utóbbiban, a Libanon és az Antilibanon hegység között van Ras Baalbek, egy keresztény falu, ott van a szentségimádó testvériségünk. Ott a kis nővérek több imádást végeznek, mint rendesen. (Különben napi egy óra a kitett Oltáriszentség előtt.) Nem messze innen van egy muzulmán faluban másik 2-3 kis nővér. Azelőtt a két falu között nagy volt az ellenségeskedés, sok gyilkossággal. Ezért telepedtünk le ott, hogy az egységet és a szeretetet munkáljuk.

Itt Bejrutban van a központunk. Elfoglaltságaink mellett szorgalmasan tanulunk arabul. Ez is sok időt vesz igénybe. Az emberekkel való érintkezés sem hiányzik sehol. Van egy kis testvériségünk Beirut egyik nyomornegyedében is; egy kis nővér a szegényekkel törődik, egy pedig gyárban dolgozik. Soha el nem tudtam volna képzelni ilyen szegénységet, ilyen nyomort. Természetesen minden velejáró erkölcsi nyomorúsággal együtt.

A testvériségek mindig a helyi rítust tartják, ezért mi itt maronita rítusban élünk. Nagyon szeretem ezt a rítust, mert a maroniták mindig hűségesen kitartottak a Szentatya mellett, és ezért sok üldözést szenvedtek a múltban.

Annyi mindenről lehetne mesélni! A zsoltárossal foglalnám össze: „'Milyen csodálatosak a te utaid, Uram!" Nagy ajándékot kaptam. Hogy szeretném, ha sok más osztrák (és persze magyar!) is megoszthatná velem az Úrnak való odaadás örömét egy ilyen testvériségben. Az egyetemesség nagy örömünk; amikor így különféle országokból együtt vagyunk, már a földön osztozunk abban, ami majd a mennyben lesz: minden nép egysége az Úr körül, imádó, ujjongó együttlétben.

Kedves Marosi atya, nagyon gyakran, hálás szívvel gondolok önre. Egyszer azt mondta nekem: „Emberekben csalódunk, Krisztusban soha.“ Krisztusban nem csalódunk soha! Sokszor jut ez eszembe. Igen nagy mondat.

Végtelenül szép dolog egy hivatás. Ha nem is mindig könnyű Jézushoz hasonlóan élni (rejtetten, mint Ő Betlehemben, imádkozó munkásként mint Ő Názáretben, mindentől megválva, csak a megváltói feladattal törődve, mint Ő Galilea utcáin, feláldozva a Kálvárián), de azért már itt részünk van mindabban, amit megígért: az ő békéjében, az ő örömében, a „bővebb életben". Imádkozzék értem, hogy a legtöbbet adjam Jézusnak, ami tőlem telik. És ha egyszer Sz. Pál „szenteknek" nevez minket, joggal leszek közel önhöz Mindenszentek napján imában; itt a földön összetartozunk az odaátiak nagy seregével is.

Szívből üdvözli az Úrban kis nővére

Sr. Elfriede-Maria de Jésus

B.P.7253

Beyrouth, Libán

LEVELESLÁDÁNKBÓL

(Kedves olvasóink talán azt várják, hogy ebben a hálaszámban a hozzánk érkező hálálkodó levelekből közöljünk egy csokorra valót. De lapunk jellegéhez és témánkhoz jobban illik, ha néhány olyan írásból idézünk, amelyek olvastán az ember Istennek ad hálát: jó, hogy embert teremtett a világra!)

Hálásnak kell lennem a jó Istennek, hogy egész életemben a lelkek és az Ö szolgálatába állított, és még mindig abban tart, akármilyen nehezen látom is el hivatalom. Sajnos, 13 heti kezelés, 8 hét a kórházban semmi javulást nem hozott, de ez sincs Isten megengedése nélkül. Sokan imádkoznak értem, és nem mutatkozik, hogy a jó Isten másképp akarná intézni életem. Legyen, Ő tudja, miért. Meg is vagyok nyugodva, egy a fontos, hogy szépen tudjak szenvedni, a lelkek javára. Sok mindenre jó volt a kórház, volt alkalmam hinteni a szépet, a jót. Én nagyon sajnálom

78