Szolgálat 25. (1975)

Eszmék és események - Egy nap Loppianóban (I.K.)

humorérzék olyan más, mint az övék. Nem egyszer megesett, hogy társai nevettek, és ő nem tudta fölfogni, min.

A program végeztével, déltájban, elől az asztalt pillanatok alatt átalakítják oltárrá, és a megjelent néhány pap koncelebrálásával egy nyúlánk, elmélyedő arcú ír bencés szentmisét mutat be. Valóban „koncelebráció“ ez a javából: a tömött terem egyhangúan mondja a feleleteket, mindenki énekel és mindenki áldozik.

Mise után visszamegyünk ebédre az iménti blokkba. Húsleves, nagy tál hideg csirkecomb körítéssel és gyümölcs az étlap. Közben élénk eszmecsere folyik. Vezetőnk tüneményesen tolmácsol — igaz, enni közben alig ér rá szegény. Művészetét már az összejövetelen megcsodáltam: halkan mondja a fülünkbe magyarul az elhangzó mondatokat, anélkül, hogy a többit zavarná. Engem legmélyebben az ragad meg a beszélgetésből, mennyire egy húron pendülünk „mi keletiek“, azaz mi ketten meg a kínai fiú, amikor pl. a több csend, szemlélődés, elmélyedés szükségességéről és más hasonló kérdésekről van szó.

Szívélyes búcsúzás után ismét buszra ülünk, hogy a lányok délutánt összejöveteléből is elcsípjünk valamit. Ez 3 órakor kezdődik, és gyakorlatibb jellegű. Egy házaspár számol be életéről, majd bejelentik, hogy ma az itt élő németeké a szó, hogy jobban megismerjük a német nép lelkületét. Sajnos rövidesen mennünk kell, mert még föltétlenül meg akarjuk látogatni a település nővéreit. Egy szemlélődő kolostor meg egy mozi ui. hamarosan a „távlati tervek“ közé került. Először az első valósult meg. Hét orsolyita él itt szemlélődő életet a Szentszék külön engedélyével. Házikójuk persze eredetileg nem zárdának épült, de most még klauzúrarácsa is van a csepp kápolna mögött. A fogadóban éppen vendég ül, tehát vezetőjük, Mária Teréz anya — impozáns egyéniség fehér ruhájában — kiáll az előszobaajtóba, és ott beszélget velünk. Bizony nem könnyű az élet — mondja —, mikor az ember a könyökével állandóan a másikba ütközik. De nagyon boldogok itt, és imáikkal, áldozataikkal igyekeznek hozzájárulni a vállalkozás lelki alaptőkéjéhez. És természetesen állandóan imádkoznak a békéért, az igazságosságért, a világ nagy ügyeiért és mindenkiért. Megígéri, hogy értünk és népünkért is. A rövid beszélgetés végén egy-egy világító fehér olvasóval ajándékoz meg bennünket, önkéntelenül is az a benyomásom, hogy ezek a csendes szemlélődök többet fognak fel a világ sorsából, mint társaink, akikkel nap mint nap találkozunk.

Innen már egyenesen az állomásra hajtunk. Sofőrünk, fiatal bostoni lány, megtudva, hogy értek egy kicsit angolul, boldogan hurcol félre a várakozás idején egy kis angol tereferére. (Egyévi ittlét után is erősen töri még az olaszt.) A magyarokról kérdez, és azt panaszolja, milyen kemény feladat lesz az amerikai életbe belopni Loppiano stílusát. Befut a vonat. Űj barátaink — a kis kínai is elkísért az állomásra — szeretettel integetnek utánunk. Tar72