Szolgálat 25. (1975)
Az egyház szava - A Szentatya szentévi apostoli buzdítása
volt Urának és mindig az üdvösség jele maradt a világban, a történelem folyamán tagjai, papok és világiak, gyakran hűtlenné lettek a Szentiélekhez. Már a kezdet kezdetén szakadások támadtak az egyházi közösségben, amelyeket Pál apostol élesen megbélyegzett. De az Egyháznak sikerült helyreállítania az egységet: egyetlen hitet vallott, az eucharisztia közössége is testvéri köteléke volt Isten családjának. Napjainkban ismét olyan veszélyek jelentkeznek, amelyek belülről aknázzák alá az egyház egységét. Szerencsére ezek az egységbontók és áldozataik aránylag nem sokan vannak a hűséges hívek tömegéhez képest. A pápa a következőképpen jellemzi ezeket a „kon- tesztálókat": az Egyház egysége ellen törnek, de azért ugyanolyan jogokat, ugyanolyan szólási és cselekvési szabadságot követelnek maguknak, mint a hívek; nem ismerik el az Egyház kettős, isteni és emberi arculatát (kegyelmi közösség és látható társaság), amely a megtestesült Igéhez teszi hasonlóvá az Egyházat; ezért ellene szegülnek a hierarchiának, kétségbevonják a Megváltó által akart tekintélynek kijáró engedelmességet; támadják az Egyház pásztorait, nem azért, amit tesznek, vagy ahogyan teszik, hanem egyszerűen azért, mert — ahogy mondják — egy intézménynek, az egyházi apparátusnak őrzői; ilymódon bomlasztják a keresztény közösséget, a Lélekkel ellentétes szellemet terjesztve. Az evangéliumot idézik, de meghamisítják jelentését. A pápa fájdalommal figyeli mindezt, és ugyanolyan határozottan felemeli szavát ellenük, mint ahogy Szent Pál kikelt az egységbontók ellen. Arra szólít fel minden jóakaratú keresztényt, hogy ne hagyja magát befolyásoltatni vagy eltéríteni a helyes útról. Az Egyház pásztora az apostolok nyíltságával szól, idézve Aranyszájú Sz. János szavait; „Amíg ezen a széken ülünk, amíg kormányzók vagyunk, tekintélyünk és erőnk van, még ha méltatlanok vagyunk is rá.“ IV. Az elhajlás néhány főbb területe. Itt a pápa főleg a tanítóhivataltól eltérő teológiai tanításokról beszél. Ez a teológiai pluralizmus ürügyén dogmatikai relativizmushoz vezet, és különböző módokon kikezdi a hit épségét. VI. Pál elismeri, hogy a pluralizmus szükséges és megengedett, tekintve a dogmák kimeríthetetlen gazdagságát, az Egyházban létező kultúrák változatosságát. A lelkiség, az egyházi és szerzetesi intézmények, a liturgikus és egyházfegyelmi normák terén elismerjük a pluralizmust: ha ez a változatosság együtt hat, csak jobban nyilvánvalóvá válik az Egyház egyetemessége. Jézus Krisztus misztériumának felmérhetetlen gazdagsága megalapozza a teológiai pluralizmust is: egyetlen kor és egyetlen kultúra sem tudja kimeríteni a misztérium gazdagságát. Mindig újabb és újabb kutatásokra van szükség. Mindazonáltal az egyetlen hit különböző kifejezései nem kezdhetik ki a lényeges tartalmat. A hit értelmezésében az egyházi tanítóhivatal a legközelebbi norma, az óv meg az önkényes értelmezésektől. Világos, hogy mindaz, ami megbontja a hit egységét, a szeretetközösséget is kikezdi; a pártoskodás szelleme megkülönböztetésekhez, válogatáshoz vezet, ezek pedig aláássák 51
