Szolgálat 25. (1975)

Az egyház szava - A Szentatya szentévi apostoli buzdítása

resztény csak akkor méltó tagja ennek a Testnek, ha hozzájárul ahhoz, hogy Krisztus Testét eredeti természete szerint megtartsa kiengeszteltek közös­ségének. A kiengesztelődés olyan, mint a kegyelem és mint az élet: ha egy­szer megkaptuk, ösztönzésként, áramként átalakít bennünket, hogy érte dol­gozzunk, hogy továbbadjuk. Ez a hiteles kereszténység ismérve az Egyházban és a világban. Minden egyes hivő személyes kötelessége, hogy a békét elő­mozdítsa; ha nem teljesíti, akkor áldozatbemutatása is hatástalan marad. A kölcsönös kiengesztelődés ugyanis részesül az áldozat értékében, és az áldo­zattal együtt egyetlen Istennek tetsző adományt alkot. A kiengesztelődés a szív mélyén játszódik le, de egyben nyilvános jellege is van, mint Krisztus halálának. Ezért adta meg az Úr Jézus az Egyház apostolainak és pásztorainak a kiengesztelődés szolgálatát: arra van küldetésük, hogy valamiképpen ma­gukra véve Krisztus személyét, neveljék a rájuk bízottakat az igazságban és a szentségben. „Az Egyház tehát, mivel kiengesztelt világ, egyben természe­ténél fogva és maradandóan kiengesztelő is; ebben a minőségében Isten jelenléte és tevékenysége, aki Krisztusban kiengeszteli magával a világot. Ez a jelenlét és tevékenység kifejeződik mindenekelőtt a keresztségben, a bűnök megbocsátásában és az Eucharisztia megünneplésében; ez utóbbi Krisztus megváltó áldozatának megjelenítése és Isten népe egységének hatékony jele.“ II. Az Egyház, az egység szentsége. A kiengesztelődés két dolgot foglal magában: Isten és emberek között helyreáll a béke, és az emberek kibékül­nek egymás között. Ezzel a kettős arculatával a megváltás legelső gyümölcse; mint a megváltásnak, egyetemes dimenziói vannak, kiterjedésben és mély­ségben egyaránt. A kiengesztelődésben az egész teremtett világ érdekelve van, egészen a végső beteljesedésig. És mivel a kiengesztelődés kivált­ságos módon és intenzív jelleggel fejeződik ki az Egyházban, azért az Egy­ház valamiképpen szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való benső­séges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, más szóval ennek az egységnek és egyesülésnek sugárzási központja, amely az idők folyamán egyre jobban érvényre jut, és az idők végén beteljesül. Minden szentségnek, az Egyháznak is, olyan jelnek kell lennie, amely valamit kinyilvánít; vagyis meg kell valósítania és igazolnia kell tanításában, életében, istentiszteleté­ben azt az összhangot és közös törekvést, amely első napjait jellemezte, és mindenkor lényeges eleme marad. Ez az összhang, épp ellenkezőleg, mint a megosztottság, csak növelheti tanúságtételének erejét: felfedi létezésének okait, és világosabbá teszi hitelreméltóságát. Ehhez az szükséges, hogy minden hivő kitartson a Szentlélekhez való hűségben; a Szentlélek egyesíti az Egyházat a közösségben és a szolgálatban, szüntelenül megfiatalítja és megújítja, a Krisztussal való teljes egységre vezeti. Ennek a hűségnek öku­menikus téren is szerencsés következményei várhatók. III. Veszélyek és elhajlások, amelyek az Egyház egyesítő szerepét elhomá­lyosítják. Jóllehet az Egyház a Szentlélek erejében mindig hűséges jegyese 50

Next

/
Thumbnails
Contents