Szolgálat 25. (1975)

Az egyház szava - A Szentatya szentévi apostoli buzdítása

resztény csak akkor méltó tagja ennek a Testnek, ha hozzájárul ahhoz, hogy Krisztus Testét eredeti természete szerint megtartsa kiengeszteltek közösségének. A kiengesztelődés olyan, mint a kegyelem és mint az élet: ha egyszer megkaptuk, ösztönzésként, áramként átalakít bennünket, hogy érte dolgozzunk, hogy továbbadjuk. Ez a hiteles kereszténység ismérve az Egyházban és a világban. Minden egyes hivő személyes kötelessége, hogy a békét előmozdítsa; ha nem teljesíti, akkor áldozatbemutatása is hatástalan marad. A kölcsönös kiengesztelődés ugyanis részesül az áldozat értékében, és az áldozattal együtt egyetlen Istennek tetsző adományt alkot. A kiengesztelődés a szív mélyén játszódik le, de egyben nyilvános jellege is van, mint Krisztus halálának. Ezért adta meg az Úr Jézus az Egyház apostolainak és pásztorainak a kiengesztelődés szolgálatát: arra van küldetésük, hogy valamiképpen magukra véve Krisztus személyét, neveljék a rájuk bízottakat az igazságban és a szentségben. „Az Egyház tehát, mivel kiengesztelt világ, egyben természeténél fogva és maradandóan kiengesztelő is; ebben a minőségében Isten jelenléte és tevékenysége, aki Krisztusban kiengeszteli magával a világot. Ez a jelenlét és tevékenység kifejeződik mindenekelőtt a keresztségben, a bűnök megbocsátásában és az Eucharisztia megünneplésében; ez utóbbi Krisztus megváltó áldozatának megjelenítése és Isten népe egységének hatékony jele.“

II. Az Egyház, az egység szentsége. A kiengesztelődés két dolgot foglal magában: Isten és emberek között helyreáll a béke, és az emberek kibékülnek egymás között. Ezzel a kettős arculatával a megváltás legelső gyümölcse; mint a megváltásnak, egyetemes dimenziói vannak, kiterjedésben és mélységben egyaránt. A kiengesztelődésben az egész teremtett világ érdekelve van, egészen a végső beteljesedésig. És mivel a kiengesztelődés kiváltságos módon és intenzív jelleggel fejeződik ki az Egyházban, azért az Egyház valamiképpen szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének, más szóval ennek az egységnek és egyesülésnek sugárzási központja, amely az idők folyamán egyre jobban érvényre jut, és az idők végén beteljesül. Minden szentségnek, az Egyháznak is, olyan jelnek kell lennie, amely valamit kinyilvánít; vagyis meg kell valósítania és igazolnia kell tanításában, életében, istentiszteletében azt az összhangot és közös törekvést, amely első napjait jellemezte, és mindenkor lényeges eleme marad. Ez az összhang, épp ellenkezőleg, mint a megosztottság, csak növelheti tanúságtételének erejét: felfedi létezésének okait, és világosabbá teszi hitelreméltóságát. Ehhez az szükséges, hogy minden hivő kitartson a Szentlélekhez való hűségben; a Szentlélek egyesíti az Egyházat a közösségben és a szolgálatban, szüntelenül megfiatalítja és megújítja, a Krisztussal való teljes egységre vezeti. Ennek a hűségnek ökumenikus téren is szerencsés következményei várhatók.

III. Veszélyek és elhajlások, amelyek az Egyház egyesítő szerepét elhomályosítják. Jóllehet az Egyház a Szentlélek erejében mindig hűséges jegyese

50