Szolgálat 25. (1975)

Istennek legyen hála

és megmutatja, hogyan válik az eucharisztikus lelkűiét „életmisévé“. Lukács László a lírai hangvételű, „személyes teológia“ műfajában próbál megfelelni arra a nem könnyű kérdésre: hogyan őrizhetjük meg a hála lelkületét emberileg kínzó és nehéz körülmények között is. Béky Gellért magvas kis elmélkedése a szolgálat keresztény alapgondolatát mutatja be úgy, mint az adás és elfogadás hálás, örvendező alázatát. Idegenből fordított cikkünk, Josef Stierli müve, előző számunkéhoz hasonlóan újból a Jézus Szíve jubileumi évhez kapcsolódik, rámutatva e tisztelet nagy pozitív, ma is jól kihasználható dogmatikus és lélektani értékeire. Damian Deveusternek, a leprások apostolának hősi élete — Löffler Mária foglalja össze — ebben a „környezetben“ arra figyelmeztet, hogy Isten iránti hálánk bizonysága a rászorulók iránti tevékeny szeretet.

Múlt karácsonyi számunk a szerétéiről szólt. Szeretet és hála édestestvérek. Aki szeret, annak szívéből éltető meleg árad, s ennek napsütésében bimbózik ki a másik szívben az örvendező hála. Nem is elsősorban az késztet hálára, amit kapunk — lehet ridegen, kényszeredetten, szív nélkül is adni, úgy, hogy abban, amint mondani szokás, „nincsen köszönet“ —, hanem az ajándékból kisugárzó személyes szeretet. És mert minden szeretet végső forrása Isten, a „köszönöm“ és a ,Jiála Istennek“ valójában együtt jár. Az a tengernyi adomány — létünk maga is az —, amely napról-napra lehetővé és élni érdemessé teszi életünket, mind Isten személyes ajándéka: ő szolgál nekünk Igéjében, Lelkében, Egyházában, embertársainkban. És a hála, amellyel szüléink, tanítóink, jótevőink felé fordulunk, rajtuk keresztül Neki szól. De a hálás ember sohasem sajátítja ki csak magának, amit kapott: „bonum est diffusivum sui“, a jó tovább akar áradni, és az igaz ember, az igaz keresztény bekapcsolódik ebbe a nagy körforgásba, a személyválogatás nélkül adakozó mennyei Atya példájára, aki napját felkelti, esőjét hullatja, szeretetét sugározza minden emberre (vö. Mt 6,45). Szeretnénk, ha ez a számunk magunkat is, másokat is hozzásegítene, hogy — Szent Bernát szép kifejezésével élve — ne essünk „a hálátlanság bűnébe“. Munkánkat és jövőnket hálás szívvel tesszük ma és mindennap Isten gondviselő atyai kezébe. De ugyanúgy kérjük továbbra is olvasóink imádságos és tevékeny közreműködését, szerete- tük éltető sugárzását, hogy mint „Isten utánzói“ oszthassuk még a rászorulóknak a lelkiség kenyerét.

4