Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Löffler Mária: Isten adja a növekedést (Damian Deveuster, a leprások apostola)

sokszor emlegette azt is: tulajdonképpen annak köszönheti a megtéréseket, hogy imádkozik a rábízottakért. A napot a tabernákulum előtt kezdte. A temetőben vagy a haldoklók mellett elmélkedett. Minden szabad idejében az olvasót mondogatta. Évente 150-200 embert megkeresztelt, kétszer annyit, mint egyik időleges társa.

A tremelói parasztfiú lelkipásztori munkájában, tanításában teljesen eltalálta a hangot a kanakokkal. Lelkületűknek megfelelően vonzó, zenés istentiszteleteket tartott, zsúfolt templomban. Pedig: „Néha nehezemre esik a nehéz levegő miatt a mise alatt a templomban kitartani“ — írta püspökének. Különösen a karácsonyi éjféli mise és a ragyogó úrnapi körmenet ragadta meg a lelkeket. Megszervezte a katolikusok között az állandó szentségimádást. Vallásos egyesületek tagjai önként vállalták a betegek, elhagyatottak gondozását. Ö maga otthagyott mindent, éjszaka is felkelt, ha súlyos beteghez, haldoklóhoz hívták. „Gyakran zavarban vagyok, mikor a szentkenetet kell feladnom, mert a sebektől sehol sem találok szabad helyet“ — írta. A bűnösöket buzdította, hogy legalább a végső órán térjenek meg, reményt öntött a haldoklókba, mellettük maradt halálukban. A betegek legnagyobb része Isten akaratában megnyugodva, reménykedve, sőt örömmel fogadta a halált. Évente kb. 150 embert kellett eltemetnie. Számos koporsót maga ácsolt, és sok sírt maga ásott meg. Mindig ünnepélyes temetést tartott, zenekarral, reményt hirdető gyászmenettel a szép, virágos temetőbe, amit ő hozott létre.

Persze hibái is voltak. P. Damian, aki oly gyengéd tudott lenni a leprások- hoz, a sok munkában idővel ideges lett és ingerlékeny, ha ellenkeztek vele. De utána hamarosan sietett bocsánatot kérni az illetőtől, amit az nem is várt volna — mondták kortársai. Egész életében megalkuvás nélkül küzdött ez ellen a hibája ellen.

16 évi működése alatt — tíz éven át mint egyedüli pap — virágzó egyház- községet hozott létre, boldog és buzgó hívekkel. De sosem várt köszönetét, és minden dicséretet elhárított magától. „Minden dicséret, amivel engem akarnának elhalmozni, Istent illeti, akinek szolgája vagyok“ — jegyezte fel füzetében.

5. P. Damian kezdettől fogva számított rá, hogy megkapja a leprát. Mégis, amikor az első komoly jelek — időnként láz, fájdalom a bal lábában és a bőrén fehér foltok — jelentkeztek, megrettent. Idő kellett hozzá, hogy legyőzze félelmét. Ezek a tünetek később egy időre elmúltak. Tíz éve volt már a leprások közt, amikor 1883 decemberében egészen véletlenül bizonyosságot szerzett, hogy ő is megkapta a betegséget. Fáradtan tért haza egy körútjáról, és meleg lábvízzel akart könnyíteni magán. Szórakozottan bedugta dagadt lábát a forró vízbe — és nem érzett semmit. Csak akkor eszmélt fel, amikor a kezét megégette. 43 éves volt ekkor, erős, izmos, egészséges ember. De hősies lélekkel fogadta ezt a keresztet Is. Egy idő múlva már így írt bátyjának: „Tudod, hogy a Megváltó egyideje kiválasztott: megengedte, hogy megkapjam a leprát, örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért . . . Segíts

46