Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Löffler Mária: Isten adja a növekedést (Damian Deveuster, a leprások apostola)

imáddal, kérlek, hogy legyen erőm kitartani, és szerencsésen elérkezzem a Kálvária hegyének csúcsára.“

Egyelőre még folytatta fáradhatatlan munkáját, sőt építkezett. A betegség csak lassan terjedt. Később azonban arcát ellepték a daganatok. A keze sokáig ép maradt. Amikor a lábát már nem tudta használni, lóháton vagy kocsin járt.

Élete utolsó éveiben a lepra mellett még más szenvedések is kijutottak neki. Világszerte ismerték ugyan a nevét, a sajtóban dicsérték tetteit és ön- feláldozását, a honolului kormány legmagasabb kitüntetését kapta meg, Az egész világon egyaránt becsülték katolikusok és protestánsok, és művéhez sok adományt kapott az utóbbiaktól is. Mégis akadtak irigyei, apostoli munkájának ellenségei, akik szándékosan kedvezőtlen véleményt terjesztettek róla. Ennek hatására későbbi elöljárója és püspöke is — egyébként kiváló emberek — rosszul értékelték, nem értették meg. Provinciálisától a beteg atya kemény hangú, szemrehányó leveleket kapott, öntelt, a maga dicsőségét keresi. Csak a saját betegeire gondol. — Ellenségei kezében, akik értetlenül álltak a papi nőtlenség nagy áldozatával szemben, ütőkártya lett ellene egyes orvosok téves felfogása, hogy a lepra a szifilisz egy válfaja, tehát erkölcstelen élet következtében kaphatta meg.

P. Damiant mindez nem törte le. „Azon az áron, hogy elhagyjam a szigetet és művemet, nem akarnék egészséges lenni“ — mondta orvosainak. De a betegség utolsó szakaszában nála is depressziókat okozott. Időnként fájó bizonytalanság kínozta: üdvözölni fog-e egyáltalán. Szomorúságát még fokozta a betegek és haldoklók állandó társasága, az igazságtalan támadások és egyedülléte. Magára maradt a szigeten, mert nem volt elég misszionárius, és mint betegnek megtiltotta a provinciális, hogy elhagyja a telepet, hogy valakinek kiönthesse bánatát, meggyónhasson. Ez fájt neki a legjobban. „Leprás vagyok, hála Istennek! — írta provinciálisának. — De csak egyetlen kegyelmet kérek: hogy valaki havonta egyszer leszálljon síromba, hogy meggyónhassak ... Az oltár előtt gyónok, és keresek belső fájdalmaimban enyhülést. A tabemákulum és a Szűzanya szobra előtt morgok időnként.“

Halála előtt lefogyott, már alig látott, a lepra belső szerveit is megtámadta, csak hörögni tudott. Amikor fekvő beteg lett, ápolói csak egy szalmazsákot találtak a szobájában a földön — lepedőit, fehérneműjét elajándékozta,

De átélhette Isten jóságát. Élete utolsó évében társakat kapott: két laikus testvér és egy misszionárius, a vallon Lambert Conrardy abbé önként vállalta, hogy hozzá jön segíteni. Végül a rend is küldhetett hozzá egy atyát, és irgalmasrendi nővérek érkeztek a szigetre. Mindez nagy örömmel töltötte el. Most már nyugodtan meghalhatott, a mű jő kezekben volt.

1889.ápr.15-én, a nagyhét kezdetén halt meg, 49 éves korában. Az alatt a pandanusfa alatt temették el, ahol első éjszakáit töltötte. Holttestét 1936- ban Lővenbe vitték, a rendház templomába, boldoggáavatása folyamatban van.

47