Szolgálat 25. (1975)
Tanulmányok - Lukács László: Hála a szenvedésben
A hála nem viszonzása a szeretetnek, még csak köszöneté sem. Megnyit a szeretet befogadására. Átformálja lényünket, mely a szeretetből él, és benne beteljesül. A remény vigasztal a távolság fájdalmában, töredékességünk ellenére bízik a beteljesülésben. A remény túllát téren és időn, elmúláson és halálon, örömön és fájdalmon. Mi: A tárgyak világában Istennek nincs neve. A szeretetben: Atyánk. A szeretetben értettük meg egymást. A világot. Az Atyát. Ez a világ a hitben: otthonunk. Az Atya ajándéka nekünk, gyermekeinek. A „túlvilág“ pedig a magát nekünk ajándékozó Szeretet. A végtelen Közelség és a végtelen Távolság. A végtelen öröm. És a végtelen fájdalom. III. Századunk gondolkodói közül talán Gabriel Marcel és Martin Buber gondolta végig a legkövetkezetesebben a föltétien és teljes szeretetre vágyódó ember helyzetét. Az ember csak mással egyesülő létében, vagyis a szeretetben válhat egészen emberré, tehát boldoggá. Egy véges emberrel, véges idő alatt azonban képtelen beteljesülni végtelen szere tet- vágyunk. „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen“ — sóhajt föl Nemes Nagy Ágnes beteljesült szerelmének mégis többre sóvárgó fájdalmas boldogságában. Teljes önátadásra csak a végtelen Szeretettel, „az abszolút Te-vei“, Istennel kapcsolatban vagyunk képesek. Csak ő az, aki Piában egészen eggyé: emberré lett velünk. Végtelen szeretetvágyunk csak így teljesülhet be, nem a saját művünkben, hiszen mi magunk csak végeset tudunk elérni — hanem őbenne: a Végtelen befogadhatja feltárulkozó énünket, halálunkon át, a feltámadásban. Hála és szenvedés, mint minden más ténye az életnek, csak az emberen is túlmutató, teljesen megélt emberségben, az abszolút személyes létben tárja fel értelmét, és szelídül harmóniává. Kölcsönös hálánk az Atya iránti hálában teljesedik be. A valódi hála nem fakad kiszolgáltatottságból vagy kötelező előírásból, de még elegáns logikájú gondolatmenetből sem. Csak szeretetből. S ez az érzés nem megaláz, hanem fölemel, nem elidegenít önmagámtól, hanem elsegít önmagamhoz, nem „sziszegve szolgál aljas, nyomorító hatalmakat“, hanem minden kiszolgáltatottságnál föltétlenebbül, önfeledt boldogan átadja önmagát a szeretetben. Az ember az üdvösségtörténet nagy tényéből és életének sok-sok apró jeléből ráeszmél arra, hogy a természet és a történelem mögött egy teremtő-gondviselő-szabadító Szeretet áll. Az Ószövetség hálaénekei is a megtisztult, a bajból megmenekült ember boldog köszönetét zengik 25
