Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Lukács László: Hála a szenvedésben

Istennek, de ezek az imák inkább konkrét bajokból szabadulásért hálálkodnak: inkább megkönnyebbült köszönetek, mint a megtapasztalt jóság nyomán felgyulladt szeretet vallomásai.

Az Újszövetségből, elsősorban Szent János és Szent Pál írásaiból a megváltott ember hálája fakad fel. „Megismertük Isten szeretetét, és hittünk benne“ (ÍJn 4,16). örömmel adjatok hálát az Atyának . . . ő kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába“ (Kol 1,12-14). Számukra a szabaduláson érzett örömnél is fontosabb, hogy megtapasztalták Isten szeretetét. Ehhez viszonyítva eltörpülnek a jelen szenvedések, sőt Pál „örömmel szenved“, és „testében egészíti ki azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből“.

A hitben nemcsak a hála, de a fájdalom is a végtelenbe tágul, mélységében is, tágasságában is. Tágasságában: most már nemcsak a magam fájdalma gyötör, sőt nemcsak azoké, akikkel szeretjük egymást, hanem minden emberé: minden ember szenvedése, Krisztusban. És mélységében: hiszen az embert fenyegető veszélyek lehetősége végtelenre nőtt. Minél nagyobb jótól esik el az ember, annál nagyobb a vesztesége. A hivő ember tudja igazán, milyen jó és milyen rossz között választhat az ember: egyesülhet a végtelen szeretettel, vagy elzárkózhat tőle az egyedüllét örök boldogtalanságában.

Amíg van ember a földön, harcol a szenvedés ellen. A nemkeresztény humanizmusoknak és a keresztény hitnek egyaránt legnagyobb erőpróbája, hogy milyen sikerrel vívja meg ezt a harcot. A szenvedésfolyam forrása kiapadhatatlannak látszik. A nemkeresztény humanista vagy kétségbeesik a reménytelen, bár hősies harcban, vagy csak a jelennel törődik, nem gondolkozva azon, hogy a mindig szebb holnapokból összeállhat-e maradéktalanul szép jövő. A keresztény ember reménye nem evilágra irányul — „egyetlen reménye“: a feltámadt Krisztus keresztje. A szenvedésfolyam forrását Krisztus sem apasztja ki, hanem átengedi magán az egészet. Elfogadja. Nem mazochizmusból, nem hősi mutatványként. Hanem szeretetből. Emberektől elhagyottsága, halálra kínzatása Isten teljes távollétének iszonyatos tudatában válik számára végső gyötrelemmé: teljesen egyedül hagyja az, akinek közelségére mindent föltett. A szenvedésnek ez a felülmúlhatatlan borzalma a föl- támadásban nyer értelmet. Ekkor látszik meg, hogy halála mégsem volt megsemmisülés: hogy Isten, aki a világ nyilvánossága előtt, életének legnehezebb órájában látszólag teljesen magára hagyta, valójában mindvégig jelen maradt benne, és életben tartotta a halálban is.

A szeretet és a szenvedés végső értelme így tárul föl Krisztus halálában. A szeretet teljes egyesülése, a másiknak mindenestül átadott- sága földi életünkben csak akkor valósulhat meg, ha valóban utolsó porcikánkig, tehát halálunkig átadtuk magunkat. Ennek a föltétien szeretetnek azonban csak a vágyát hordozzuk magunkban. A valóság26