Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Babos István: Eucharisztia = hálaadás

önmagát Istennek azáltal, hogy helyesen él. Ez a lelkűiét és ez a magatartás él tudatosan a Krisztust követőkben. Ennek adnak kifejezést és ehhez csatlakoznak, amikor megemlékeznek Jézus Krisztus haláláról és feltámadásáról: arról az első történelmi pillanatról, amikor Isten és ember őszinte szeretet- ben találkozott, amikor a dolgok rendje először valósult meg Isten terve szerint. Az Eucharisztiában a teremtés és megváltás zsengéje, a feltámadt Istenember megjelenik a kenyér és bor színe alatt, és vételében Krisztussal találkozunk valóságosan, ha még nem is színről színre. Az életünkben gyakorolt hálaadó felajánlás viszont alapja az Eucharisztiában történő felajánlásnak. Ha életünk nem a dolgok igazi rendjének a vetülete, nem Isten akarata szerint berendezett élet, akkor ünneplésünk olyan lesz, mint Júdásé. Ott állunk Krisztus mellett, de nem osztozunk lelkületében, és nem csatlakozunk felajánlásához.

Az Eucharisztiában tárul elénk az élet értelme és végső kimenetele. („Halálodat hirdetjük, Urunk . . . amíg el nem jössz.“) Ennek hirdetőivé és megvalósítóivá leszünk életünkben. Ez annyit jelent, hogy küzdünk minden ellen, ami hátráltatja Isten országának eljövetelét: a gyűlölet, a megoszlás, a kizsákmányolás, a széthúzás ellen, és felkaroljuk mindazt, ami elősegíti ezt, más szóval megtesszük Isten akaratát. Sokszor nehéz ezt megtalálni, nehéz világosan látni. De ahol az emberi közösség és egység, békesség és megértés munkálását, a szegények és elnyomottak felkarolását és segítését látjuk, biztosak lehetünk, hogy ott épül az Isten országa, aminek kifejezést adtunk az Eucharisztia ünneplésében, és amit meg kell valósítanunk a hétköznapokban.

A világ és az üdvösség története, ugyanígy az egyén hétköznapi és vallásos élete nem egymástól elválasztott külön sínpáron fut. Az üdvösség- történet a világtörténet vetülete, ugyanígy a vallásos élet az ember életének vetülete. Ez szabja meg az egésznek a célját és irányát. Ez a cél az ember és általa a teremtés visszavezetése Istenhez, amint ez Krisztusban befejeződött. Láttuk, hogy ez nem más, mint hálás szívből fakadó istendicséret és felajánlás. A Krisztust követő ember ehhez csatlakozik az Eucharisztia ünneplésében, és ezt igyekszik megvalósítani hétköznapi életében, úgy, hogy belép a világba, és ott felismerve annak rendeltetését, helyesen használja a dolgokat, testvérének tartja és testvérként szereti embertársait, akik mindnyájan az egy Mennyei Atya gyermekei. A világ üdvösségéért könyörög, felajánlja a világot, hálát ad a teremtésért és a megváltásért. Ezzel felhívja a világ figyelmét erre a kötelességére, a dolgok igazi rendjére, és az egész világot bevonja a „transitus" mielőbbi megvalósulásába, összekapcsolja Krisztus hálaadó felajánlásával. Az ember egyetlen helyes magatartása Isten előtt a hálaadó felajánlás — ezt ismeri föl Krisztusban, ezt éli életében, ennek ad kifejezést az Eucharisztia ünneplésében.

A hit élteti az Egyházat, és nem a siker. Az Úr halálát és feltámadását hirdeti, amíg el nem jön. Minden sikertelenség mögött ott az örök élet csí18