Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Babos István: Eucharisztia = hálaadás

Krisztus áldozatáról beszélve kimutattuk, hogy az hálaadó felajánlás volt, s mindkét mozzanatban, a hálában és felajánlásban is minden jó forrására, Istenre mutatott. Más szóval: úgy élt, mint nekünk kellett volna élni, és feltárta a dolgok igazi rendjét és értelmét. Ezt ünnepeljük a szentmisében, ehhez csatlakozunk, és ezt igyekszünk megvalósítani életünkben. Ezért az Egyház, a hívek élete állandó Istent dicsőítő hálaadó felajánlás a hétköznapokban, az Eucharisztia ünneplése viszont ennek a magatartásnak hivatalos és ünnepélyes kifejezése úgy, hogy Krisztus hálaadó felajánlásához csatlakozunk.

A pogány világ éles határt húzott és majdnem áthidalhatatlan szakadékot teremtett Isten és ember, szent és profán világ és egyes embercsoportok között. Ez a válaszfal nem a dolgok igazi rendje szerinti, és nem az Isten akaratábói, hanem az ember engedetlenségéből származott. Ezt rombolta le Krisztus Isten és ember között: „Az Ige testté (emberré) lett, s miköztünk lakozott“ (Jn 1,14), a világ és a szentély között: . . eljön az óra, amikor

sem ezen a helyen, sem Jeruzsálemben nem fogtok imádkozni az Atyához . . . az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát“ (Jn 4,21-24), az imádság és az élet között: „Akár esztek, akár isztok, akár más valamit tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek“ (1Kor 10,31), zsidó és pogány között: „Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel“ (Ef 2,15-16).

Jézus Krisztusban a dolgok igazi, Isten terve szerinti rendje megjelent és megvalósult. Ez az Isten műve, aki eredetileg is így tervezte, és az ember bűne után is végbevitte tervét, — magához vonja az embert, és az ember által az egész teremtett világot (iKor 15,23-28). A „transitus“ a romlandóságból a romolhatatlanságba, amely Krisztusban befejeződött, tovább folytatódik a világban, ezen dolgozik az Egyház a mindennapi életben, amikor az emberszeretetet azonosítja az istenszeretettel, és ennek ad kifejezést az Eucharisztia ünneplésében.

A családért, embertársainkért végzett becsületes munka, a kemény kiállás főleg az elnyomottak és szegények mellett, a melegséget sugárzó kedves szó, az enyhülést adó simogatás, a felelősségvállalás a közjó érdekében: mind a dolgok igazi rendje, Isten akarata szerint van. Amikor valaki követelhetné jussát, de nem szól a békesség kedvéért, vagy visszafojtja keserűségét, hogy panaszkodása ne legyen környezete kárára és kedvetlensége ne fertőzze a többi hangulatát, amikor valaki, aki igazán lehetne rátarti, szerénységből nem szól, hisz Isten adta a tehetséget, hogy a többiek javára fordítsuk (Lk 17,10), amikor valaki őszintén megbocsát, nem felsőbbrendűségét éreztetve a „bűnössel“, hanem elfelejtve a sértést, hiszen annyi a tennivaló, és mindnyájan botiak — mindez a dolgok igazi rendjének építése, Isten akaratának teljesítése. H á I a a di ó felajánlás tettekben. Aki így él, az — még ha nem is tud a keresztények Istenéről — a dolgok igazi rendje szerint éli életét: hálát ad, és felajánlja az egész teremtést és

2

17